Életem utolsó napjai 5.fejezet (Saját történet)

    5.fejezet

Lassan elhúzódtak egymástól... A lélek mélyen Riilius szemébe nézett... A levegő megtelt apró fényjelenségekkel, mintha egy álom közepébe csöppentem volna... Egy édes, de mégis fájdalmas álomba. A lélek végigsimított Riilius arcán, majd kibuggyantak a könnyei. Rám tekintett. Mondott valamit, de nem lehetett hallani, végül egy vakító fénycsóva jelent meg és a nő eltűnt. Azt hiszem megköszönte. Riilius riadtan nézett rám. Én elfordítottam a fejem, de még mindig éreztem magamon Riilius tekintetét. Közelebb jött:

      - Ez mi volt? Nem értem...
      - Nem is kell értened. Te nem is értheted. A lényeg az, hogy végeztünk. Nekem legalábbis ennyi           elég volt mára... - megragadta a kezemet és maga felé fordított.
      - Magyarázd el! Tudnom kell!
      - Nem kell tudnod! Érted?! Ez az én dolgom!!! - csattantam ki hirtelen – Sajnálom....
      - Kérlek... A rókaszellem tette? Az egyik rémképben volt benne? - fájdalmasan felnyögtem.
      - Igen... Majd otthon elmagyarázom. - majd gyorsan elkántáltam a varázsiget, nyitottam egy portált haza és átugrottam rajta, magammal rántva Riiliust.

Gyorsan berohantam a szobámba, átöltöztem és kimentem az étkezőbe. Riilius már terített asztallal várt. Este lehetett már, sokáig elidőztünk a portálon túl. Gyorsan helyet foglaltam Riilius mellett, felkaptam a pálcikákat és villámgyorsan tömni kezdtem az ételt a számba. Nem lehetett túl szép látvány, de hamar végezni akartam a vacsorámmal, hogy ne kelljen beszélnem Riiliusszal. Semmi kedvem nem volt neki arról áradozni, hogy mi történt vele a múltban. Éppen álltam volna fel, amikor egy kéz visszarántott.

      - Ismerem ezt a taktikát. Nem akarsz velem beszélni. De te tudod, hogy milyen az, ha nem tudod,         hogy mi történt veled? Vagy miért kell olyan dolgokat tenned, amiknek nem tudod az okát?
      - Nem tudom. De hidd el, hogy nekem is fáj. Ezért nem akarok róla beszélni... Lehet hogy jobban         ismerlek, mint te magadat...
      - Éppen ez bánt engem is! Ezért akarom tudni. Mondd el! Kérlek...
      - Rendben... Tudod hogy mik azok a forradásnyomok a válladon?
      - Nem...
      - Persze, hogy nem...! - megint sírni kezdtem. Az emlékek feltörtek.
      - Mi az?
      - Azokat a forradásnyomokat a rókaszellem okozta neked. Azért mert... Mert... Megszegted a                 szabályokat...
      - De te vagy az első Tamashi-hime akivel foglalkozom.
      - Nem! Ez nem igaz! Neked már egyszer törölték a memóriádat. Az előttem lévő Tamashi-hime             beléd szeretett és te is belé. De nem úgy viselkedtél, mint most. Sokkal... Vadabb voltál... - egyre jobban sírtam.

      - Törölték... A memóriámat?
      - Igen. Nem emlékszel semmire? A kalitkákra? A tőrre? A Himére?
      - Nem emlékszem semmire.
      - Arra a lélekre sem, akit megcsókoltál?
       - Ő..? Ő volt az?
      - Igen... Nem tudott belenyugodni. Megölte magát amikor megkínoztak téged.
      - Ennyire?
      - Igen. Ennyire szeretett. Nem akart szenvedni látni, de gyáva volt és nem bírta ki, így                           megszabadult az életétől.
      - Ez... Borzalmas.
      - Borzalmas. És én ott voltam. Láttam. Átéreztem a fájdalmat. Őszintén örülök, hogy nem                     emlékszel.
      - Akkor nagyon rossz lehetett.
      - Határozottan. De én nem akarok emlékezni... Inkább megyek és pihenek. Már egyszer                         feldolgoztam, de ez akkor is sok.
      - Menj csak nyugodtan. De még egy dolog: Holnap már egyedül mehetsz vadászatra. Azaz                     menned kell. Ha ezt túléled, akkor véglegesen is teljesjogú Hime vagy. Ha valami baj van, akkor         azt megérzem és azonnal odatleportálok hozzád, hogy segíthessek. Elég edzett vagy hozzá, így           nem kell aggódnod. Magam ellenőriztelek. - kacsintott egyet.
      - Ehm... Rendben! Akkor most kipihenem magam! - mosolyogtam.

De ez hamis mosoly volt. Aggodalom töltött el. És eddig minden megérzésem igazat mondott. Elhesegettem a gondolatot és beburkolóztam a takarómba. Az este Riiliusszal álmodtam. Rémálom volt. Riilius magához szorított, de a következő pillanatban eltaszított magától és elkezdett lépdelni az ellenkező irányba, ahol a régebbi Tamashi-hime állt. Majd megcsókolta, kézenragadta, hátrafordult a szemembe nézett, de nem melegséget láttam. Ellenszenvet. Mintha meg akarna ölni, majd ránézett a Himére a tekintete meglágyult, végül a köd elnyelte őket. Utánuk akartam menni. Kiáltoztam, sikoltoztam, probáltam futni, de a lábaim nem mozdultak. Hirtelen felriadtam az álmomból. Nem tudtam visszaaludni, akármennyire is próbálkoztam. Az álom hatása alatt voltam. Nagyon megrémültem. Kimentem a konyhába, hogy készítsek magamnak valami innivalót, mondjuk teát. Riilius megmutatta, hogy hogyan kell elkészíteni. Minden hozzávalót előszedtem és szertartás-szerűen nekiláttam a tea készítésének, de valami megzavart. Egy kéz a vállamon. Hirtelen megpördültem, de szerencsére csak Riilius volt az.

      - Mit csinálsz te itt ilyen későn?
      - Én... Csak...
      - Valami baj van..? - nyögte ki, miközben megdörzsölte a szemét.
      - Ami azt illeti, igen. Rémálmom volt.
      - És mi volt benne? - hirtelen a kellék kicsúszott a kezemből és a tea nagy része a pizsamámra               fröccsent – Ennyire borzalmas volt?
      - Hát... Igen! Nem akarok róla beszélni.
      - Akkor azt mondd meg nekem, hogy miről akarsz beszélni.
      - Olyan téma nem igazán van...
      - Értem... Próbálod magad elfalazni tőlem, mert attól tartasz, hogy belémszeretsz. - ezúttal megint kicsusszant a kezeim közül az eszköz, de Riilius elkapta, és letette az asztalra.

Lassan átölelt hátulról és belesuttogott a fülembe.

      - Ne akard magad elfalazni... Én csak segíteni akarok neked. Azért vagyok, hogy a te segítségedre         legyek, akármiben.

      - Látod?! Éppen ez a baj! Ha így folytatod, akkor meg fog történni! Hát nem érted?! Ha ilyen               gesztusokat teszel felém, akkor akármennyire is nem akarod, meg fog történni!! Ez tudod mit             jelent egy nőnek?! Ha megöleled és a fülébe suttogsz?!
      - Ez elméletileg megnyugtat.
      - Dehogyis! Ettől pontosan ideges leszek! Én nem úgy tekintek rád, mint egy eszközre! Én egy             személyként tekintek rád! Egy külön személyként az Isten szerelmére! - ellöktem magamtól és           dühösen a szemébe néztem. Ő riadtan nézett vissza rám.
      - Szóval.... Én ember vagyok a te szemedben?
      - Pontosan! És most ha megbocsátasz, megyek aludni!
      - Várj! Nem akarod meginni a teádat?
       - …
      - Gyere, én is megiszok egyet. Addig megbeszélhetjük az álmodat.
      - Jó... - mormogtam.

Riilius gyorsan készített magának egy teát és leült mellém. Lassan beleszürcsöltem a zöld löttybe. „ Hm! Ez egész jól sikerült!”

      - Nos, mit álmodtál? - erre kifröccsent a számból a tea – Nem lehet igaz! Már harmadjára ugyan           az a reakció! Mi lehet ennyire borzalmas?

      - Biztos hallani akarod?
      - Igen. Ha ilyen reakciót váltott ki belőled, akkor biztos!
      - Szóval... - és belekezdtem a történetbe. Miután befejeztem, Riilius csak bámult maga elé, a tea           majdnem kicsúszott a kezéből.

      - Nekem is pont ilyen álmom volt. Csak te szerepeltél benne és az anyád vonszolt magával.
      - Ez érdekes! Biztosan van valami jelentése, de nem szívesen fejteném meg, mert biztos vagyok           benne, hogy negatív.
      - Ebben egyetértek. - ebben a pillanatban felpattantam a helyemről.
      - Köszönöm a teát! Pihennem kell! Holnap kezdődik minden!
      - Igazad van... - Riilius felállt, egész közel jött, én megijedtem és behunytam a szemem. Csak a róka meleg ajkait éreztem a homlokomon. - Jó éjt!

Én erre fülig elvörösödtem és ami a kezem ügyébe került, jól hozzávágtam. Szerencsére csak egy díszpárával találtam el. Villámgyorsan berohantam a szobába, magamra húztam a takarót és mélyen elaludtam.

 

                                                                          

Másnap reggel kipihenten ébredtem. A széken találtam egy fekete ruhát. Mintha egy ninja ruhája lenne. De a róka erről sem hiányzott. De még valami ott csillogott az összes ruhadarab alatt. Egy kard! De úgy nézett ki, mintha üvegből lett volna. Biztos a lélekdarabokból volt. Gyorsan átöltöztem, majd jobban szemügyre vettem a kardot. Valami bele volt vésve, de nem értettem.

      - Az a te neved. - majdnem eldobtam a kardot – Nyugi, csak én vagyok.

      - De akkor is a frászt hoztad rám!
      - Bocsáss meg! Viszont nemsokára el kell indulnod. Ne feledd, ha akármilyen baj van, ejtsd ki a           nevem és ott leszek segíteni.
      - Rendben.
      - Izgulsz?
      - Butaság ilyet kérdezni. Persze hogy ideges vagyok!
      - Az jót tesz. De csak kicsit legyél az. A gondolkozásod maradjon tiszta.

Kimentem az udvarra. Riilius kezembe nyomta a másik kardot is, így már két fegyverem volt. Egy X volt a földön. Ráálltam, majd elkántáltam a szükséges varázsigét, ezt követte a kézmozdulat. A portál nagy robajjal megnyílt én pedig elbúcsúztam Riiliustól és a külvilágtól egy időre, majd egy határozott lépéssel az árnyvilágban találtam magam. Ugyan az a sötét hely. Határozottan lépdeltem előre. A kezemet szorosan a szívemre szorítottam. Dobb-dobb-dobb.... Bátran, csak előre... Nem kell félned... De egyszer csak megtorpantam. Egy fekete alakkal találtam magam szembe. Egy nő volt, de az arcát nem láttam, mivel a kapucnija eltakarta. Talán egy lélek volt. Békésnek gondoltam, el akartam haladni mellette, de megvillantotta hófehér fogait, előrántott két tőrt és nekem rontott. Én gyorsan hárítani tudtam. A ”régi” kardommal. Amikor a két penge összekoccant egy apró szikra villant fel. A nő - ezúttal meg tudtam állapítani, hogy ember – megszólalt:

      - Nem is rossz...!

„Ez a hang..... Nem lehet igaz!” A szemem kikerekedett, leengedtem a kardomat. A nő levette a fejéről a kapucnit. A hogy gondoltam. Ő állt előttem... A térdeim felmondták a szolgálatot, tédre rogytam a fejem a föld felé fordítottam. Mint akit lefegyvereztek.

      - Mivan?! Már ennyitől feladod?!!                                                     

Életem utolsó napjai 4.rész (Saját történet)

     4. fejezet

A kislány bizonytalanul tartotta kezében az ajándékot. Hol az égre nézett, hol az ajándékra meredt. Egyszer csak megjelent a fiú. Ismét sapka volt a fején. A lány arcán enyhe pír jelent meg. A sapkás csak pár lépésre állt meg előtte. A lány illedelmesen köszönt neki, majd dadogott valamit, de a fiúcska értette minden szavát. Végül a lány odanyújtotta neki az ajándékot. A fiú átvette. Alaposan szemügyre vette, majd egy pajkos vigyor kíséretében megveregette a kislány fejét. De valami nem volt rendben. A fiú elkezdett lebegni, majd egyszer csak eltűnt. Kék fény kísérte minden mozdulatát, majd a kék lángok hirtelen elnyelték. A kislány eközben elesett, mivel a hirtelen légmozgásnak nem bírt ellenállni. Egy kis idő múlva felkelt. Térdeit felhorzsolta a talaj. Lehajolt és felvette az ajándékot, amit a fiú elejtett. Kicsordultak a könnyei. Tudta, hogy a fiú egyszer el fog tűnni és soha, de soha többé nem láthatja. És most a fiú elhagyta a lány emlékét. Még egy darabig állt egy helyben, pityergett, majd eltette mindkét ajándékot. Gondolta, hogy ő legalább örökké emlékezni fog rá és hitt abban, hogy a fiú is emlékezni fog rá. Soha többé nem találkoztak...

                                                                                     

Csak pár perc elteltével voltam képes kibontakozni Riilius karjai közül. Még egy jó ideig szipogtam, ott ültem Riilius ölében. Ő érdeklődve fürkészte az arcomat, hátha rájön az okára, hogy miért sírtam. De nem bírta sokáig.

      - Miért sír egy ilyen szép lány ennyire keservesen? - kérdezte vidáman.

      - Ha megtudnád, akkor azonnal lehervadna a mosoly az arcodról.
      - Ilyen komoly volna az oka? - erre csak bólintottam – Akkor mondd el, mert már kezd nagyon             furdalni a kíváncsiság!
      - Amikor felvettem ezt a ruhát, nem sokkal később megjelent előttem egy rókaszellem és                       megmutatta nekem, hogy mi lesz akkor, ha szerelembe esek. Szörnyű képeket láttam, de egy               különösen megérintett.
      - Azon mi volt?
      - Te!
      - Én..? Az aligha lehet, mert te vagy az első Tamashi-hime, akit a gondjaimba fogadtam...
      - Pedig te voltál ott. Téged láttalak, egy hozzám hasonló Tamashi-himével együtt.
      - Az nem lehet. Legalábbis nem emlékszem semmi ilyesmire...

Ebben a pillanatban még levegőt is elfelejtettem venni. Csak meredtem magam elé. ”Minden esélye megvan annak, hogy Riiliust láttam ott! Hiszen lehet, hogy nemcsak megkínozták, hanem még a memóriáját is kitörölték! És most itt áll előttem. Nem bírok így a szemébe nézni, hogy láttam, hogy mit csinált, és hogy kivel. Ő nem hozzám tartozik. Nem hozzám...” Riilius kérdőn nézett rám. Én elfordítottam a tekintetem.

       - Történt valami?
       - Igen.... De nem kívánom megosztani veled...
       - Értem.
       - Majd később, ha nekem is sikerült feldolgozni. De mégis miért vannak azok a forradásnyomok            a válladon?
       - Nem emlékszem... Egyszer felkeltem és úgy találtam magam...
       - Hm.... Értem...
       - Nekem is lenne egy kérdésem. Miért van rajtad a Tamashi-hime ruhája és a kardja?
       - Egyszer csak kék foltok jelentek meg előttem és ide vezettek. Ebből a dobozból áradt a fény. -              mutattam az üres dobozra – Ebben voltak benne.
       - Akkor ez azt jelenti, hogy már megfelelsz Tamashi-himének. Mehetünk az első küldetésedre.              Akkor a rókaszellemmel is találkoztál, nem igaz?
       - De...
       - Bizonyára miatta sírtál. Megmutatta a rémképeket, igaz?
       - Igen...

Riilius szembe fordított magával és belenézett a szemembe. Keresett valamit. A szememen keresztül akarta megtudni, hogy mit láttam. Ismét elfordítottam a tekintetem.

       - Most már visszamegyek a szobámba. Amint említetted, holnap elmegyünk az első igazi                        akciómra.
       - Sajnos nem lehet, meg kell tanulnod, hogy hogyan bánj ezzel a karddal, mivel ez nem                          ugyanolyan, mint a többi.
       - Akkor most edzünk?
       - Igen. Holnap lesz az első bevetés, nem?

Ezt követően belekezdtünk az edzésbe. De ez teljesen más volt. Riilius is igazi kardot ragadott, és egy nyikkanás nélkül nekem rontott. Én gyorsan védekeztem. Erre vigyorogni kezdett.

       - Nem is rossz..!
       - Ne beszélj harc közben! - ebben a pillanatban áttörtem a védelmi vonalát és a kardom pengéje a           torkától egy milliméterre állt meg. Riilius hatalmasat csodálkozott.
       - Nem gondoltam volna, hogy elsőre ilyen jól fog menni...
       - Úgy már nem csodálkoznál, ha azt mondanám, hogy minden este keményen gyakoroltam,                  mivel nem tudtam aludni?
       - Akkor nem csodálkozom annyira.!

Riilius hirtelen elütötte a kardomat a torkától és lecsapott. Azaz csak csapott volna, mivel én egy hirtelen mozdulattal kivertem kezéből a kardot, két kézbe vettem a fegyverem és pontosan megcéloztam a szívét.

       - Te tényleg nem vagy semmi! Ezzel az erővel könnyedén te lehetsz az eddigi legerősebb                        Tamashi-hime.
       - Ennek örülök. Megfelelő voltam? Elég lesz az edzés?
       - Igen. Bőven. Pihenned is kell. Most már menj. - Kezét a fejemre helyezte és megsimogatta a                hajamat.
       - Jól van na, elég! Nem vagyok már kisgyerek! - duzzogtam.

Riilius erre barátságosan mosolygott. Ezt a mosolyát sem mutatta még. Ekkor ütött belém az a gondolat, hogy meg akarom ismerni. Akkor először. Még álltam egy helyben és gondolkodtam egy ideig. Végül elindultam a szobám felé, letusoltam, átöltöztem és elaludtam. Sikerült elaludnom végre annyi idő után. Másnap frissen ébredtem. Elkészültem és megreggeliztünk. Riilius elmagyarázta, hogy hogyan nyithatok dimenziókapukat. Lassan, hangosan és érthetően kántáltam a varázsigét. Miután befejeztem tenyeremet magam elé helyeztem, megpördültem és ismét kitettem a kezem magammal szemben. Riilius megvakargatta a tarkóját.

       - Ez így nem lesz jó...
       - Miért, mi volt a baj vele?
       - A varázsigét a mozdulat közben kéne kántálni és nem a tenyered kéne kitenni, hanem a mutató            és középső ujjad összeszorítva.
       - Oh... Értem..

Újrapróbálkoztam, és ezúttal sikerült. A portál nagy robajjal megnyílt. Riilius megfogta a kezem, és átvezetett rajta. Olyan rossz érzés volt, mintha arra a pillanatra részecskékre bomlott volna a testem aztán megint egyben lettem volna. Mikor kiléptünk a portálból hatalmas táj fogadott. De az ég sötétlila volt, a talaj korom fekete és az eget szürke felhők borították. A hangulat leginkább a pokolra emlékeztetett, de mégis valahogy más volt. Egy erdő előtt álltunk. Koromsötét volt minden, aligha láttunk valamit, nemhogy lelkeket.

       - Szerintem rossz helyen vagyunk. Itt egy szál lélek sincs.
       - Pedig ilyen környezetben nagyon könnyű észrevenni a lelkeket. Megismered őket, amint                      meglátsz egyet. Olyan kékek, mint a te rókalángod.
       - Az a fagyos láng?
       - Igen.

Itt a beszélgetés abbamaradt. Beléptünk a sötét, csendes erdőbe. Kisvártatva feltűnt egy hatalmas tisztás. Furcsamód nagyon világos volt ott. Földből készült lépcsősor vezetett lefelé. Mikor lenéztem, hogy mi vár ott, egy méterrel lejjebb, nagyon megrémültem. A lelkek haragosak voltak. Bármennyire is kékek voltak, a szemük vörösen világított és a fogaikat mutogatták nekem. Azt hittem, hogy békések lesznek és kihívóak, de rá kellett jönnöm, hogy ehelyett egy csoport nyáladzó bagázst akasztottak a nyakamba. Kérdőn Riilius felé fordultam. Ő is furcsán meredt a lelkekre. Végül szóra nyitotta a száját.

       - Ezek a lelkek nem úgy néznek ki, mint ahogy szoktak. Inkább békések szoktak lenni, addig,                amíg nem segítesz rajtuk. Akkor kihívnak egy párbajra és utána kedvesen integetnek és                        eltűnnek nyugodt arccal. De ez nagyon nem stimmel. Lemehetek én előbb és felmérhetem, hogy          milyen erősek?
       - Nem! Én megyek! Én gyakoroltam, én vagyok a Tamashi-hime! - közben nagyot nyeltem, de              nem akartam, hogy Riiliusnak baja essen.

Óvatosan léptem egyet lefelé. Majd még egyet. Lassan előhúztam a kardomat és az őrjöngő lelkek közé vetettem magam. Riilius arckifejezése hirtelen eltorzult. A ruha és a kard kéken lángolt. Meglendítettem a kardom és vágtam, majd újra. Lassan elfogytak a lelkek, de ők nem integetve tűntek el, hanem üveg módjára darabokra törtek. Riilius arckifejezése hirtelen derültre váltott. Lerohant a lépcsőn és összeszedte a megmaradt szilánkokat.

       - Ma az Istenek kegyesek voltak hozzánk. Ezekből a darabokból új fegyvert kovácsolhatunk                  neked, ami még ennél is erősebb! - bökött a kardomra.
       - Akkor kérek még egy ilyen kardot. Ha kettő van, akkor könnyebben dolgozok. - töröltem le egy          elegáns mozdulattal az izzadtságot a homlokomról.

Riilius elismerően megveregette a hátam. Javasolta, hogy menjünk beljebb, elég edzett vagyok ahhoz, hogy még több lelket pusztítsak el. Ahogy beljebb mentünk ismét kék fény jelezte, hogy itt is lelkek tartózkodnak. Itt sokkal több volt, de szerencsére ezek olyanok voltak, amilyennek Riilius leírta a normális lelkeket. Ezúttal harciasan vetettem be magam a tömegbe és pusztítottam el mindent. A lelkek békésen integetni kezdtek és eltűntek. De valami nem volt rendben. Az egyik lélek nem távozott teljesen. Nekirontottam és lecsaptam, de az kivédte. Csak ezután néztem meg közelebbről, hogy kivel is van dolgom. A szemem kikerekedett, gyorsabban vettem levegőt... Éreztem, hogy vele nehéz dolgom lesz. Kis idő elteltével már majdnem legyőztem, amikor a lélek mögém tekintett. Az ő szeme is kikerekedett. Hátranéztem és láttam, hogy Riiliust vette szemügyre. Ekkor megindult bennem valami. Hangom keresztülszelte a levegőt.

       - Ő már hozzám tartozik! Nem adom neked! Tudom mit éltél vele át, de nem hagyom! Ő már nem          az, akit te szerettél! Ő HOZZÁM tartozik! - sikoltottam.

Riilius nagyon meglepődött, de továbbra is minket nézett. Ahogy ez a sok szó kibuggyant belőlem, úgy a könnyeim is megeredtek. Olyan erővel csaptam le a karddal, hogy szinte már egy apró széllökést produkáltam vele. A lélek alig bírta kivédeni a csapásaimat. Végül lefegyvereztem, majd egy hatalmas csapással kettévágtam. Ő nem halt meg. Az a nő nem halt meg. Éreztem, hogy mi a kötelességem. Megkérdeztem, hogy mi a kívánsága. A szeme felcsillant és Riiliusra mutatott. Én bólintottam. Már remegtem az idegességtől. Tudtam, hogy mit akar. Riilius értetlenül nézett felém. Intettem, hogy jöjjön oda. Riilius bizonytalan léptekkel közeledett, majd megállt előttünk. Közelebb mentem és a fülébe súgtam:

      

       - Csókold meg. Ez az utolsó kívánsága. - Riilius nyugtalanul bólintott.

A nőhöz lépett... A jelenet újra lejátszódott az orrom előtt... De ezúttal boldogság áradt a levegőben és a rókaszellem sem tűnt fel. Végre nyugodt lelkiismerettel megtehette, amire már évek, sőt évszázadok óta vágyott és én lehettem az, aki ezt lehetővé tette számára.

Életem utolsó napjai 3.rész (Saját történet)

         3. fejezet

Attól a naptól kezdve rendszeresen edzettünk Riiliusszal. Persze én plusz időt töltöttem edzéssel, hiszen az alvás még mindig nem ment olyan gördülékenyen mint azt gondoltam. ”Ez a sok megrázkódtatás ártott nekem...” - gondoltam, miközben a kard meglendült a kezeim között. Lecsaptam. Megint felemeltem, majd újra lecsaptam. Az izmaim megfeszültek. Éreztem, hogy minden porcikám megmozdul. Letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Majd folytattam a mozdulatsort, de valami nem volt rendben... A nádkard elkezdett kéken fényleni, mintha jeges lángok mardosták volna...

                                                            

A lány szorosan fogta a kis szívecskét, amit nem sokkal ezelőtt kapott. Bele volt karcolva a neve kezdőbetűje. Látszott, hogy bizonytalan mozdulatokkal készült. Olyan erősen kapaszkodott bele, hogy még egy földrengés során sem ejtette volna el. Soha. Újra és újra elolvasta a kezdőbetűt, majd enyhe pírral az arcán felnézett az illetőre akitől kapta. A fiú fején folyton sapka volt, de ez nem zavarta, ellenkezőleg, kifejezetten tetszett neki. Mélyen belenézett a fiú szemébe, imádta, hogy színátmenetes a szeme... Vörösből lassan sárgába váltott. Egy darabig csak néztek egymás szemébe, amikor felhangzott az óvónő hangja.

              - Gyerekek, gyertek! A kapuban sorakozzatok fel! Nemsokára megérkeznek a szüleitek!

Erre a fiú elfordította a fejét. A lány továbbra is őt nézte, majd nagyon halkan mondott valamit.

            - Köszönöm szépen!
            - Ugyan már, semmiség... Ez maradjon a barátságunk bizonyítéka. Örökre. - a fiú kezét gyengéden a lány kezére helyezte, ezzel védelmezve a kis szívet.
            - Ma is egyedül mész haza? - folytatta a lány halkan.
            - Igen...
            - Ne bánkódj miatta! Neked sokkal jobb dolgod van... - majd lehuppant a padról és kiszaladt a

kapuhoz. Az anyja már várt rá. A kislány ölelésre nyitotta a karját, de az anya csak megragadta a kezét és betuszkolta az autóba. Erre az óvónő ingatta a fejét. Végül a fiú is felkelt és elindult a kapu felé, de az óvónő megállította.

            - Ma is egyedül mész haza?
            - Igen... - bólintott a fiú.
            - Hihetetlen, hogy egy ekkora gyereket hagynak egyedül hazamenni... - vetette oda az óvónő

még utólag, de csak halkan. A fiú szája széle ennek hallatán felkúszott. Végül annyiban hagyta és hazament.

                                                                            

Virág kezéből kiesett a kard. Leesett a földre, majd egy kis idő múlva abbahagyta a fénylést. ”Az előbb mégis mi történt?! Nyugodj meg Virág, ne pánikolj! Biztos van rá logikus magyarázat, de most gyakorolj tovább, másnap megkérdezed Riiliust.” Elindultam a kard felé, majd a kezembe vettem, de az ismét heves lángolásba kezdett. Ezúttal nem engedtem el, hanem vártam. Vártam, de nem történt semmi. Meglendítettem. A mozdulatot kék lángszál követte. Újra lecsaptam. Ismét ugyanaz. Úgy döntöttem, hogy megütök vele valamit. Kerestem egy szalmabábút. Elé álltam és megütöttem. Azaz csak megütöttem volna, mivel a szalmabábú kettészakadt a csapás erejétől, majd elégett. Én ámulva néztem a történteket, míg végül észhez nem tértem. Odasiettem egy fadeszkához és arra is rácsaptam. A deszka recsegve kettéesett és elégett. Már-már sokkosan álltam ott. Néztem ahogy a deszka a lángok martalékává válik. Végül úgy döntöttem, hogy egy darab vassal is megpróbálkozom. Azzal is ugyanaz történt. Mélyen magamba néztem és elgondolkodtam, azon, hogy mit is keresek itt és hogy ez miért is történt. A következő pillanatban a láng engem is beterített. Legnagyobb meglepetésemre egy-egy kékellő lángfolt jelent meg előttem. Elvezettek valahová. Követtem a nyomokat, míg végül egy ócska faajtóhoz nem értem. Bent valami nagyon világított. Lassan benyitottam. Egy dobozzal álltam szemben, amiből gyönyörű kék fény áradt. Óvatosan megközelítettem, majd a dobozra helyeztem a kezem. Egy lassú mozdulattal felemeltem a doboz tetejét. A fény felerősödött. A doboz tartalma pedig nem más, mint egy gyönyörű kard volt. Egy katana. Kezembe vettem a fegyvert. Lángok csaptak össze felette. Kihúztam a hüvelyéből és jobban szemügyre vettem. A kard élébe bele volt vésve egy róka. Hatalmas, bozontos farka körbetekeredett a kard élén, karmai erősen belekapaszkodtak a kardba. Megfogtam és támadóállásba álltam. Ekkor a kard egy hatalmas villanás kíséretében megtelt kék fénnyel. Végül kirajzolódott a pengén a róka. Mivel lángok borították a vésetet, a minta folyton mozgásban volt. Majdnem kicsordult a könnyem a gyönyörtől. Ekkor hasított belém a gondolat. ”Én örülök, ha kardot tarthatok a kezemben? Soha nem fogott el eddig ilyen érzés... Lehet, hogy ennek a Tamashi-hime az oka.” Csak ezt követően vettem észre, hogy a doboz még nem üres. Volt benne még egy ruha is. Azon is megjelent a róka, mint szimbólum. Kilestem a kis ”szertár” ajtaján, hogy nincs-e ott senki, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs a közelben, becsuktam a faajtót és közelebb mentem a dobozhoz. Kivettem belőle a ruhát. Alapos áttekintés után megállapítottam, hogy a ruha némileg egy hős ruhájára emlékeztet. Végül úgy döntöttem, hogy felveszem. A ruha felseje egy normális yukatára emlékeztetett, gyönyörű, vörös anyagból készült fehér szegéllyel, benne a rókamintával, alatta egy fekete szoknya majd ez alá egy fekete fénylő harisnya került, a lábbeli pedig egy hosszúszárú, barna csizma volt. Ahogy magamra öltöttem a ruhát, a rókaminta kékkel kirajzolódott benne. Hirtelen nagyon erősnek éreztem magam. Végül egy rókaszellem jelent meg előttem. Én a meglepetéstől elhátráltam, egy szó sem hagyta el a számat, csak álltam egy helyben és bámultam az orrom elé. A rókaszellem mély és bölcs hangon rákezdett:

            - Te, ki ezt a ruhát magadra öltötted a Tamashi-hime vérét hordozod magadban. Ezáltal az a                   felelősség nyomja a vállad, hogy az e világról teljességgel el nem távozott lelkeken segíts!                   Ezt a felelősséget nem veheted semmibe! Kötelességed teljesíteni ezt a feladatot! Emellett                   nem eshetsz szerelembe! Soha, semmilyen körülmények között! Ez a te áldozatod a                             Tamashi-hime utódjaként! Ha ezt megszeged, akkor a segítőd szenvedése mellett ezernyi                     probléma zúdul a nyakadba! Továbbá ez a ruha felruház a Tamashi-hime erejével. Annál                     erősebb leszel, minél többet gyakorolsz. Te, ki a szerelmet nem tapasztalhatod, Te, ki szent                   vagy a lelkek szemében és Te, kinek örökre megpecsételődik a sorsa, halld az előtted létező                  bukott Tamashi-himék történetét elrettentésül, hogy ne cselekedj szabálytalanul! Csak a                       kötelességed lebegjen a szemed előtt!

Ebben a pillanatban sikolyok és elrettentő képek jelentek meg a szemem előtt. Borzalmas volt nézni, ahogy az előttem létező Tamashi-himék rendre sírnak és sikoltoznak, mikor előttük áll a segítőjük és értetlenül néz rájuk, vagy a máglyáról még egy nyugtató pillantással tekintenek a gazdájukra, üzenve, hogy nyugodjon meg, nincs semmi baj. Ezek a segítők hasonlítottak Riiliusra, de volt amelyiket pikkelyek borították és a pupillája szűk volt, akár egy sárkánynak, voltak kutyára vagy macskára hasonlítóak... Szóval mindegyik más volt, de a rémképek egytől egyig borzalmasak voltak. Ezek közül egy rettentett meg a legjobban. Egy hozzám hasonló Tamashi-hime állt a segítője előtt, a segítő hirtelen közel ment hozzá és megcsókolta. A segítő kísértetíesen hasonlított Riiliusra, de valami mégis más volt. A hevessége és a viselkedése. Szinte éreztem a levegőben, hogy ez igaz szerelem. A két személy erősen egymáshoz simult, élvezték a pillanatot. A nő beletúrt a férfi hajába. A következő pillanatban egy kalapács csattant az asztalon és a Hime könnye kicsordult. Végül egy kép, hogy a Tamashi-hime kardja a bíróság tagjainak vérében úszik, majd a rókaszellem, amivel én is találkoztam, ott terem és szétválasztja a két embert, két kalitkába zárja őket, egymástól nem olyan messze, de mégis olyan távolságban, hogy ne érjék el egymást. Persze azok ketten kétségbeesetten nyúlnak egymásért, a Hime arcát még mindig könnyek borítják. A rókaszellem kis idő múlva kiveszi a segítőt a kalitkából és a Tamashi-hime láttára kitöri a vállait. A férfi meg sem nyikkan, feje lehajtva, szemei a hajszálai közül meg-megvillannak nyugtatásképp, hogy minden rendben. A nő egyre jobban sír és kiáltozik, szinte megszakad a lelke a fájdalomtól. Egyszer csak a férfi összeesik, mivel már majdnem az összes csontját darabokra törték. A nő egy hatalmasat kiált: Riilius! És végül a rókaszellem felé fordul, megvillan a szeme, előránt egy tőrt és belemártja a szívébe. Itt a rémálom abbamaradt, én pedig reszketve csuklottam össze a padlón. A rókaszellem elégedett pillantást vetett rám, majd kisvártatva eltűnt. A könnyeim végigcsorogtak a padlón. Még mindig remegtem. Egyszer csak léptek hangja ütötte meg a fülem. Kis idő múlva Riilius lépett be az ajtón. Ő maga is megrémült a látványtól. Pár pillanat erejéig még az ajtóban állt, majd észhez kapva odarohant mellém és leguggolt.

            - Hát téged meg mi lelt? Mi történt, mondd el! Velem mindent megoszthatsz! - felsegített a földről.

Még mindig remegtem és beszélni sem volt erőm. Riilius szorosan magához ölelt, és végigsimította a hajam. Állát a fejemre helyezte. Később némileg lehiggadtam. Sokkos állapotban voltam még, de majd megölt a kíváncsiság, hiszen az a nő, az ő nevét kiáltotta. Beszédpróbálkozásomat siker koronázta.

            - Riilius, vedd le a felsődet. Mutasd meg nekem a hátad... - Riilius erre elcsodálkozott, de ennek ellenére engedelmesen kioldotta a felsője övét. Kisvártatva a ruha leesett a válláról és gyengéden lecsúszott karjairól. Háttal leguggolt mellém. Én végigmértem a hátát, de semmi gyanúsat nem vettem észre. Közelebb hajoltam és a vállait is végigmértem. A meglepetéstől, majdnem sikoltottam egy hatalmasat. A könnyeim ismét útnak eredtek. Szorosan hozzásimultam Riilius hátához és zokogtam. A karjaim körbefonták és nem hagyták elmenni. Kezemmel éreztem a bőre melegét, ami némileg megnyugtatott, éreztem alatta az erős izmokat, amint megfeszülnek. A következő pillanatban a keze az enyémre csúszott, ujjai az én ujjaimba fonódtak. Riilius maga elé húzott, de mindig közel tartott magához. Karja végighúzódott a hátamon és tenyere megállapodott a derekamon, olyan hatalmas volt, szinte már ez is megnyugtatott. Másik kezét a fejemen tartotta. Éreztem a szívverését, hallottam ahogy a légzése felgyorsul... Nem kérdezte, hogy miért sírok, csak hagyta, hogy lenyugodjak. Éreztem, hogy kíváncsi, de türelmes. Nem úgy viselkedett, mint aki a rémálomban szerepelt, de én tudtam az igazságot. A látvány hihetetlenül felzaklatott. Mindez azért történt, mivel Riilius mindkét vállát forradásnyomok ékesítették.

Életem utolsó napjai (Saját történet) 2.fejezet

                       2. fejezet          

-      Te vagy a Tamashi-hime. Aki ezt a nevet hordja - mint ahogy te is - az ennek a szentélynek a                                           védelmezője, de itt nem csupán erről van szó... Különleges képességed, hogy dimenziókapukat nyiss más,                   ismeretlen világokba. Ezekben a világokban lelkek kóborolnak, akik nem találtak megnyugvást haláluk után.          Ezeket kell elpusztítanod, vagy megoldanod a problémát, ami miatt nem képesek teljesen eltávozni... De az                utóbbi csak speciális esetben teljesíthető és nagyon ritka...
-      Szóval én azért vagyok itt, hogy a másvilágra küldjem a nem teljesen eltávozott lelkeket... Aham.... - még mindig nem hittem se a szememnek, se a fülemnek.
-      Látom a lényegét megértetted.
-      Adnál egy kis időt, hogy feldolgozhassam...?
-      Csak nyugodtan. Ah.. Egy alapszabályról majdnem meg is feledkeztem..
-      Alapszabály?
-      Igen... Soha, de semmi körülmények között nem szerethetsz bele a segítődbe, ahogy ő sem beléd.
       Ki is a segítőm?
-      Hát... Én.

Ebben a pillanatban a szám tartalma kitörni kívánkozott, de épp vissza tudtam tartani, csak pár csepp szökött ki az ajkaim közül. Végül felcsattantam.

-      Mi az, hogy mások meghatározzák a szerelmi életemet??! És különben sem... Szóval.. Érted..?
-      Khm... Igen, értem mire célzol. Nos, afelől én is megnyugtathatlak, hogy ez semmikép sem fog          megtörténni az én részemről.
-      Különben mi történne, ha megtennénk?
-      Inkább nem akarod tudni...
-      De! Legalább tisztában leszek azzal, hogy mi lenne a tetteim következménye, ha mégis                        megtörténne...
-      Egy bizonyos bíróság elé kell állnunk, amiről még én sem tudok sokat, és ott döntenének a segítő        sorsáról. A legkegyesebb döntésük a segítő halála.
-      És akkor mi a legdurvább??!
-      Egy szertartás, ami segítségével törlik a segítő memóriáját a Tamashi-himével kapcsolatban.
-       … - erre nem tudtam mit szólni, csak ültem és néztem magam elé, remélve, hogy nem teszek               semmi butaságot – És pontosan mi is jelenti, azt, hogy mi szerelmesek vagyunk?
-      Egy csók... Egyetlen csók és megtörténik a baj.
-      Értem...

A gondolataim elsiklottak az előbb történtek fölött... Szorosan hozzám simul... A karjai átölelnek... Csupán a gondolattól is kirázott a hideg és elkezdtem rázni a fejem, mivel történetesen elvörösödtem.

-      Mi történt?
-      Semmi, semmi...!
-      De hisz te elvörösödtél! Hadd nézzem, nincs-e lázad! - közelebb húzódott és a tenyerét                 gyengéden a homlokomhoz nyomta. Nem bírtam magam türtőztetni és reflexből elcsaptam a kezét.
-      Ne nyúlj hozzám!!! - egy határozott mozdulattal hátracsusszantam – Visszamegyek a                          szobámba... Köszönöm az ételt.

Igazság szerint haragudtam magamra, hogy így bántam vele, de éreztem, hogy ha így közeledik, vagy hozzám ér, akkor hamarosan fülig belehabarodok, amit tilos. Ezért próbáltam magam távol tartani tőle, ezért bántam vele keményen... A szobámba visszatérvén előkaptam a könyvet, ami a túlélőcsomagom tartalmazott, lehuppantam az ágy melletti fotelba és olvasni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy ebben az állapotban az ember képtelen olvasni. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de egy-egy kibukott. Végül pár perc elteltével megnyugodtam és addig olvastam, amíg a sorok össze nem olvadtak a szemem előtt... Álomba zuhantam. Később éreztem, hogy valaki felemel és befektet az ágyba, majd gondosan betakar. Képtelen voltam nem érezni a törődést a mozdulataiban... Egyszerűen magával ragadott, hiszen eddig nem éreztem ilyet.

                                                 

Másnap reggel nehezen keltem fel, hunyorogtam egy kicsit, míg észrevettem, hogy valaki ül az ágyam végében.

-      Jó reggelt!
-      Jó reggelt... Figyelj, ne hara-
-      Ne is törődj vele. - vágott a szavamba.
-      De nem bánhatok így veled...
-      Te vagy a gazdám, úgy bánsz velem, ahogy a kedved tartja.. - ezt nem hagyhattam         annyiban.
-      Nem igaz! - csattantam fel ismét – Neked nincs önérzeted??! Nem zavar, hogy mások              megmondják neked, hogy mit tegyél, hogyan és mikor??! Te egy saját egyéniség és saját          személy vagy! Tudj magadról! Ne beszélj magadról úgy, mint egy rongyról! Nem vagy az!
-      Virág... - suttogta a nevemet ámuló fejjel.

Én felültem és éppen nyitottam volna a számat, amikor Riilius elmosolyodott. ”A mosolya... Ezt a mosolyt most mutatta meg először...” Én csodálkozva bámultam rá, majd magamhoz tértem és kikeltem az ágyból. Elindultam a szekrény felé, hogy kivegyek egy olyan rongyot, de Riilius megállított.

-      Ne yukatát vegyél fel, ma kezdődik a kiképzésed.
-      Oh... Akkor mi lenne a helyes választás?
-      Valami a te ruhatáradból, ami kényelmes és könnyen tudsz benne mozogni.
-      Értem... Khm-khm... Kifáradnál kérlek amíg öltözök..? Nem hinném, hogy az ilyesfajta           ruhák felvétele gondot okozna számomra...
-      Eh..! - Riilius felpattant, az arca szinte lángolt, gyorsan kisietett a szobámból.

Én erre kuncogni kezdtem, végül a hátizsákom felé vettem az irányt, választásom egy könnyed anyagú fekete nadrágra és egy rövidujjúra esett. Mikor kimentem már a meleg reggeli fogadott, megreggeliztünk és elkezdődött a kiképzés.

                                                 

Nem sokkal később Riiliusszal egy edzőterem-szerűség felé vettük az irányt. A terem közepén egy hatalmas szőnyeg volt, de ez a szőnyeg nem olyan volt, mint amit a nappaliba teszünk a kávézóasztal alá, hanem egy teljesen más fajta. Hatalmas volt, a teteje kék, az alja piros és szivacs töltetű volt... Riilius megtartotta a bemelegítést, majd egy nádból készült kardot nyomott a kezembe. Mutatott nekem egy furcsa mozdulatot, ami abból állt, hogy a kardot két kézzel magam előtt tartva meglendítem egészen a fejem fölé, majd közben lépek egyet előre, eközben meg lecsapom a kardot, majd ugyanez hátra. Azt is hozzátette, hogy ez a legjobb gyakorlat, amivel az erőnlétemet fejleszthetem a kendóhoz. Végül megosztotta velem a kendó történetét és az alapjait. Azt mondta, hogy ez mára elég is lesz, majd később megtanít nekem pár jó fogást is, de az még messze van, először a kellő izmokat kell megszereznem hozzá. Ezt megtoldotta egy hátbaveregetéssel és egy kaján vigyor kíséretében közölte, hogy ennél lesz sokkal rosszabb is. ”Igazán megnyugtató...” - gondoltam.  

Életem utolsó napjai (Saját történet)

Előszó

Gondoltad már valaha, hogy egy nap olyan dolog történik veled, ami az egész életed a feje tetejére állítja? Én nem. És nem is akartam ilyesmit, de mégis megtörtént… És tudod mit? Még örülök is neki!

                                                     


                                   1. fejezet

Az én nevem Kemsei Virág. 15 éves vagyok, és a Liliom Gimnázium okos, bár nem túl lelkes tanulója vagyok. Nincs testvérem, sem barátom. Íme egy kicsit sem szokványos napom: 
Ásítva keltem ki az ágyból az ébresztőóra hangjára. Pár pillanatra felültem az ágyban, hogy magamhoz térjek, majd nagy-nehezen kitámolyogtam a fürdőszobába, megmostam a fogam, megmosakodtam, megfésülködtem… Egy szóval: készülődtem. A reggeli most nem volt számomra fontos, nem foglalkoztatott, hogy a hasam egyfolytában korog. Felkaptam az iskolatáskámat és komótosan az ajtó felé vettem az irányt, hogy kijuthassak a friss levegőre. ”Igen, az kell nekem, friss levegő…” Később az iskolában találtam magam. Punnyadtan huppantam le a padba. Most végképp nem kértem a történelemtanárunk melódiáiból. Igazság szerint aznap elegem volt az életemből. Aznap minden olyan sötét volt… A falak nem fehérek, hanem szürkék, a nap nem sütött, az eget felhők borították. Az osztálytársaim meg csak a táblát bámulták üres tekintettel. Mintha ott sem lettem volna, csak egy kívülálló, akibe szorult egy kis lélek. 
Egyszer csak kicsengettek, ez ébresztett fel a hosszú álmomból. Kimentem az udvarra és felnéztem az égre. Nem állt esőre az idő, csak felhők gyülekeztek az égen… Mintha csak tudták volna, hogy ma minden üres lesz. A nap elég lassan, de eltelt. Éppen hazafelé tartottam, amikor egy bokor megmozdult mellettem. Az utca széles volt, az utat fák szegélyezték, közöttük egy-két bokor díszítésnek. Habár az út kissé régi volt, attól még sok autó járt errefelé. A házunk is ebben az utcában volt. Egy hatalmas, gyönyörű kertesház virágokkal és tele színekkel. De ma még az is szürkének látszott. A bokor ami megmozdult nem messze volt a házunktól. Én persze megrémültem egy pillanatra. Odafordultam és mereven néztem a bokrot. Egyszer csak két fül bukott ki a bokor tetején. Én persze azt hittem, hogy valami kóbor állat lehet és legyintve elsétáltam mellette. Mikor bementem a házba észrevettem, hogy anya nem a szokott időben érkezett és van mellette valaki. Ja, igen, a szüleimről még annyit, hogy nagyon szigorúak és én egy véletlen baleset végterméke vagyok, ha értitek mire célzok. Én mindennel próbálkozok, hogy hátha megszeretnek, de az akcióm eddig sikertelen. De addig örüljek, ameddig kapok enni… Hát igen, ez a nagy helyzet nálunk… Még nem mertem benyitni, mert hallottam, hogy anya beszélget egy másik nővel, aki szintén szigorúnak látszott. Kicsit kinyitottam az ajtót, hogy jobban halljam, amit beszélnek. 
- Kérem, meg tudná mondani, hogy mennyibe kerülne?
- Hónaponként 500˙000Ft.
- Oh, hát ez remek. És mikor küldhetjük oda?
- Két nap múlva tudjuk fogadni a kisasszonyt.
- Csodás! De mondja, mi is az intézet neve?
- West Raymond.
Itt megálltam egy pillanatra. Előkaptam a telefonom és bepötyögtem rajta a betűket. A telefon betöltött egy oldalt. Elolvastam az első mondatot. A pupillám kitágult, a szemem és a szám sírásra állt és úgy próbáltam lejjebb tekerni. Végül elöntött a düh. Felpattantam, berontottam a házba, amilyen gyorsan csak tudtam összepakoltam a cuccaimat, ami kellhetett egy túléléshez, és kirohantam a házból. Hátra sem néztem. Nem érdekelt, hogy milyen arcot vághattak azok ketten odabenn. Csak rohantam könnyek között, mikor beleütköztem valamibe. Hogy mi állt a telefonban? Egy nevelőintézet. Igen, a szüleim el akartak küldeni oda, hogy ne legyek a nyakukon. Ez nekem már túl sok volt. Kezdtem összeomlani belül. Nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, aki kezet nyújtott volna. Csak egyedül voltam a nagyvilágban, egy kósza lélek, gazdátlanul. Még gondolkodni sem bírtam. Persze már csak az az ütközés hiányzott… A számon kicsúszott egy halk ”Bocsánat…” miközben a könnyeim potyogtak. Az illető a karjaiban tartott. Meleg érzés fogott el, mikor a közelében voltam. Nagyon furcsa volt, mintha hirtelen otthonra találtam volna… Az illető megérintette az arcom, lassú és nyugodt mozdulattal letörölte a könnyeimet, miközben mély, férfias hangon azt suttogta: ”Nyugalom, már nincs semmi baj…” Én felnéztem és hatalmas meglepetés várt. Nem egy férfi állt ott, hanem egy majdnem velem egykorú fiú. De valami nem volt vele rendben. Valami mozgott a fején. Az illetőnek két füle volt a feje tetején! De nem olyan mint egy normális embernek, hanem mint valami macskának. Én persze nagyon meglepődtem és elkezdtem hátrálni, amikor hirtelen felkapott az a macskafüles fiú és hihetetlen gyorsasággal elkezdett futni velem. Azt hittem, hogy összeestem és jelenleg csak képzelődöm. Erősen átöleltem a fiú nyakát, nehogy leessek, és innen nem emlékeztem semmire. Elájultam. Később egy gyönyörű szobában ébredtem fel, gondosan betakarva, az ágy mellett egy pohár tejjel. Azt hittem, hogy a nevelőintézetbe kerültem. Igazság szerint jobban örültem volna a macskafüles alaknak, vagy a kaszásnak.
Ekkor kinyílt a szoba ajtaja és a macskafüles alak lépett be rajta, csupa furcsa, színes rongyban. De ezúttal más furcsaságot is észrevettem rajta: volt egy hatalmas bozontos farka, akár egy rókának. Ekkor jöttem rá, hogy a vörös haj, a hatalmas, árnyalt fülek, a bozontos farok és a kaján vigyor összefüggnek. Engem elrabolt egy róka! Egyszerűen nem tudtam, hogy hová kapjak, csak néztem az aranyló napfénnyel megtelt szobában, tátott szájjal az alakra. Egy szó sem jött ki a számon. Erre a róka elkezdett közeledni. Én még mindig nem bírtam megmozdulni. Valamilyen láthatatlan erő meggátolt. A fiú leült mellém az ágyra.
- Jó reggelt! Azaz már estét. Még nem volt alkalmam bemutatkozni sem. A nevem Miriilius.
Még mindig nem tudtam megszólalni. Csak némán ültem az ágyban és bámultam Miriiliust. 
- Látom eléggé nagy sokk ért. Bizonyára nehéz lehet számodra felfogni, hogy elrabolt egy róka… Ha szükséged van valamire, akkor csak szólj. Ja, nem kell mindig a Miriilius nevet használnod, hívj csak Riiliusnak. Most viszont dolgom van. Ha majd meg tudsz szólalni, akkor elmondom, hogy miért is hoztalak ide.
Riilius felállt és éppen ki akart menni, amikor végre egy szó hagyta el a számat:
- Várj!
- Hm? Végre megszólaltál! Már azt hittem, hogy egy jó darabig csak nézni fogsz rám értetlenül… - mondta a róka mély, férfias hangon. 
- Csak annyit a-akartam mondani, h-hogy ha ráérsz,  a-akkor megbeszélhetjük, csak még fel kell fognom, hogy hol vagyok és m-mi történt…
- Nem is tudtam, hogy ilyen dadogós vagy… - vágott értetlen fejet a róka.
- A-alap esetben nem vagyok a-az… 
- Értem. Hát akkor majd később visszajövök.
- R-rendben.
Végül az ajtó halkan becsukódott. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, nem tudtam, hogy biztonságban vagyok-e, nem tudtam, hogy mi előtt állok. Csak ott ültem az ágyban és nézelődtem. Észrevettem, hogy nem a nappali ruha van rajtam, így pár perc elteltével erőt vettem magamon és támolyogva elindultam a közeli gardrób felé, hátha találok valami hordhatót. Abban a pillanatban, amikor nyúltam a gardrób kilincse felé hirtelen hatalmas robaj lett és egy pukkanás kíséretében a közeli széken megjelent, egy ugyanolyan rongy-féleség, amit Riilius hordott egy cetlivel, amin ez állt: ”Ezt vedd fel.”. Kezembe vettem és forgatni kezdtem, hátha megtalálom az elejét, ekkor eszembe jutott, hogy szólhatnék Riiliusnak, hogy segítsen felvenni, de azonnal el is hesegettem ezt az ötletet, tisztában voltam vele, hogy bizonyára sok dolga van és nem akartam még több gondot okozni. Abban a pillanatban megmozdult a kilincs és az ajtón belépett Riilius.
- Sajnálom, de nem bírtam nézni, ahogy azzal a yukataval szenvedsz…
- Oh, értem – köszörültem meg a torkom – és most miért is vagy itt? Nem azt mondtad, hogy sok dolgod van? És pontosan mi is az a yukata?
- Azért vagyok itt, hogy segítsek felvenni, és igen, azt mondtam, de mondom, hogy nem bírtam nézni, ahogy ezzel szenvedsz, a yukata pedig egy hagyományos japán nyári ünneplő öltözet, amit történetesen a kezedben tartasz.
- Köszönöm a felvilágosítást- de hé várj csak, mit is mondtál? Hogy segítesz felvenni?
- Igen.
- Nem… Arra akarsz kilyukadni, hogy vetkőzzek le… előtted??!
- Ha ez neked problémát okoz, akkor addig elfordulok, ameddig fel nem veszed legalább a felsőjét.
- Köhm-köhm… Ebben megegyezhetünk.
- Rendben, akkor ezt így kell felvenni – mutogatott Riilius.
Én szégyenlősen húztam le a pólómat, majd vettem fel félig a felsőt. Közben szemmel tartottam Riiliust, nehogy leskelődjön, de egy pillanatra sem fordult hátra. Majd mikor szóltam neki, hogy segíthet, akkor közelebb lépett hátulról közrefogott és elöl megkötött egy madzagot, miközben a fejét a vállamon pihentette. Hát persze, hogy zavarba jöttem! Egy 15 éves lány, egy kicsit sem megszokott, jóképű fiúval a szoba közepén, hihetetlen közelségben. Inkább nem is folytatom… Ebből már semmiképp sem jönnék ki jól, és csak még kínosabb lenne. Ebben a pillanatban emlékképek öntötték el a fejem a West Raymond-ról. Nem sok idő kellett és könnyek buggyantak ki a szememből, halk szipogással keresztezve. Riilius keze megállt miközben kötötte a masnit. Hallottam, ahogy lélegez, majd megtörte a csendet halk, kedves hangon:
- Mi a baj? Miért sírsz?
Éreztem, ahogy kifújta a levegőt… Végre erőt vettem magamon és válaszoltam.
- Mert nincs semmim… A szüleim nem szeretnek… Nevelőintézetbe akartak küldeni, hiszen én csak egy nyűg vagyok nekik… Csak egy plusz probléma, ami elviszi a pénzt.
Riilius felemelte a kezét és a felkaromra tette, gyengéden megszorított.
- De én már itt vagyok neked. Nekem sokat jelentesz. – súgta a fülembe. 
A szavak visszhangoztak a fülemben. Riilius behunyta a szemét, én viszont gyorsan abbahagytam a sírást és elléptem tőle.
- Kérlek ne… Nem ismerlek, és nem tudom mi a szándékod.
- Ne aggódj, soha nem bántanálak, és nem is tennék olyan dolgokat, amiket te nem szeretnél. Egyébként végeztünk. Nagyon jól áll! Szólok, ha kész a vacsora, majd akkor elmondok mindent.
- Rendben… - a végén elcsuklott a hangom.
Nem fordultam meg, csak annyit hallottam, hogy becsukódott az ajtó. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, majd odaléptem a táskámhoz, kivettem egy zsebkendőt a legelső zsebből és letörölgettem a félig-meddig felszáradt könnyeimet. A tükör elé álltam és megnéztem hogy áll rajtam a yukata. Szépen fentről lefelé végigpillantottam a furcsa, ám kényelmes öltözéken. Megakadt a szemem a masnin, amit Riilius kötött. Eszembe jutott, hogy milyen közel volt. Ebben a pillanatban elvörösödtem. Odarohantam az ablakhoz, és elhúztam a függönyt. Ahogy kipillantottam az ablakon egy gyönyörű, ápolt kert fogadott. Mélyen beszívtam a friss levegőt. Jól esett, kicsit magamhoz térített a történtek után. Elfordítottam a fejem és meglepetés ért: Riilius ott állt, öntözte a növényeket egy kosárral a hátán. A kosár leginkább egy szüretelésnél használt kosárra emlékeztetett, de ezúttal nem szőlő, hanem mindenféle zöldség lógott ki belőle. ”Gondolom a vacsorához kell… Nem is tudtam, hogy van itt zöldségeskert is…” Végül úgy döntöttem, hogy olvasok egy kicsit. Eltámolyogtam a táskámhoz és kivettem belőle a kedvenc könyvemet. Lehuppantam az ágy melletti fotelba és belekezdtem az olvasásba. Így olyan gyorsan telt az idő, és annyira belemerültem a sorokba, hogy észre sem vettem, hogy Riilius az ajtóban állva engem néz. Mikor ránéztem elkezdett kuncogni. 
- Már harmadjára szólok, hogy kész a vacsora, és nem tudtam, hogy mit csinálsz, ezért bejöttem. Gyere gyorsan, vagy ki fog hűlni. 
- Oh… Értettem.
Becsaptam a könyvet, letettem az éjjeliszekrényre és követtem Riiliust, ahogy egy folyosón haladtunk át. Furcsa volt, mintha nem lettek volna ajtók, mivel eltolósak voltak és beleolvadtak a falba. A fal pedig olyan volt, mint a papír. Bambuszmintás volt és a fény átszűrődött rajta. Érdekes volt, de nagyon tetszett, magával ragadott a hangulat. Riilius végül kinyitott egy ajtót, ami egy étkező szerűségbe vezetett. De valami nem volt rendben. Székek helyett párnák voltak kirakva téglalap alakba és nem volt asztal, hanem minden párna előtt egy külön kis ”sámli” helyezkedett el. Ha ez még nem elég akkor minden ”sámlin” volt egy tálca, egy tányérral és egy kisebb mélyebb tállal, evőeszköz nélkül és két pálca, amit nem értettem, hogy minek van ott, mivel fogpiszkálónak túl nagy lett volna. Én csak ott álltam az ajtóban teljességgel elámulva.
- Gyere és ülj le.
Kiszemeltem egy helyet, de a lehető legtávolabb Riilius-tól, hiszen már ő is helyet foglalt.
- Ugyan már, ne olyan messzire, gyere ide mellém, így könnyebben tudunk beszélgetni.
Csendben tápászkodtam fel és foglaltam helyet mellette. 
- Rendben van. Akkor hozom az ételt, remélem ízleni fog. Ezelőtt még biztos nem ettél ilyet.
Azzal a lendülettel felkapta a tálcámat (persze a sajátját is) és kiment. Nem is telt bele egy fél perc, már meg is érkezett a telerakott tányérokkal. Amikor letette elém mélyen beszippantottam az illatokat. A tányéron volt  sült hal, mellette a mélyebb tálkában rizs és egy kisebb tányéron különféle zöldségekből saláta. Összefutott a nyál a számban. Már nagyon éhes voltam, hiszen aznap nem ettem semmit. Riilius csak mosolygott mellettem, majd ügyesen felkapta a két pálcát és elkezdett vele enni. ”Ja, hogy erre valók, már értem.” Én is megfogtam őket és próbáltam vele enni, de a látvány nagyon komikus lehetett… Riilius rám nézett és kibuggyant belőle a nevetés.
- Virág, nem ettél még ezelőtt pálcikával?
- Nem… Várjunk! Honnan tudod a nevem??
- Én mindent tudok rólad… - halkult el a hangja, és a két vörösessárga szempár megvillant a félhomályban. 
Hirtelen nagyot nyeltem. Ebből a hangulatból kizökkentett, hogy Riilius megérintette a kezem.
- Vár egy kicsit… - a hátam mögé kúszott, leült, gyengéden megfogta a kezem hátulról és megigazította a pálcákat. 
Megrázkódtam ahogy átjárt a melege, az arcom égett, és próbáltam koncentrálni. Végül visszaült a helyére. Én csak néztem magam elé, kezemben a pálcikákkal, ezúttal helyes tartással. Néhány pillanat eltelte után visszarázkódtam a való világba és végre elkezdtem enni. A halat nem kellett elvágni, olyan puha volt, hogy a pálcikák összehúzásával szétjött a hús. Nagyon jól esett a meleg étel, de emellett nagyon finom volt. Az evés viszonylag csendben telt, a vacsora után pedig Riilius behozott mindkettőnknek egy pohár zöld löttyöt. Az illata nagyon ismerős volt, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi is az. Mikor belekortyoltam akkor ismertem fel és hirtelen ki is tört belőlem:
- De hiszen ez tea!! – Riilius erre elcsodálkozott, és megint nevetésbe kezdett.
- Miért, mit hittél? – kuncogott.
- Én azt hittem, hogy valami más… Nem szoktam meg, hogy a tea ilyen zöld… Mi van benne amitől ilyen erőteljes a színe?
- Ez csupán igazi...
- Hogy érted azt, hogy ”igazi”?
- Nem filterből van, hanem igazi levélből, és jómagam készítettem el… - vigyorgott a róka.
- Tényleg?? Akkor nem csodálkozom, hogy ilyen finom.
-                   Ugyan már! De most térjünk rá a lényegre... - lassan belekortyolt a teájába - Bizonyára érdekel, hogy pontosan miért is hoztalak ide.
-                   Igen.
-                   Nos ennek az az oka, hogy te vagy a kiválasztott - a lány erre a szóra ledermedt.
-                   Mégis milyen kiválasztott?