Életem utolsó napjai 3.rész (Saját történet)

         3. fejezet

Attól a naptól kezdve rendszeresen edzettünk Riiliusszal. Persze én plusz időt töltöttem edzéssel, hiszen az alvás még mindig nem ment olyan gördülékenyen mint azt gondoltam. ”Ez a sok megrázkódtatás ártott nekem...” - gondoltam, miközben a kard meglendült a kezeim között. Lecsaptam. Megint felemeltem, majd újra lecsaptam. Az izmaim megfeszültek. Éreztem, hogy minden porcikám megmozdul. Letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Majd folytattam a mozdulatsort, de valami nem volt rendben... A nádkard elkezdett kéken fényleni, mintha jeges lángok mardosták volna...

                                                            

A lány szorosan fogta a kis szívecskét, amit nem sokkal ezelőtt kapott. Bele volt karcolva a neve kezdőbetűje. Látszott, hogy bizonytalan mozdulatokkal készült. Olyan erősen kapaszkodott bele, hogy még egy földrengés során sem ejtette volna el. Soha. Újra és újra elolvasta a kezdőbetűt, majd enyhe pírral az arcán felnézett az illetőre akitől kapta. A fiú fején folyton sapka volt, de ez nem zavarta, ellenkezőleg, kifejezetten tetszett neki. Mélyen belenézett a fiú szemébe, imádta, hogy színátmenetes a szeme... Vörösből lassan sárgába váltott. Egy darabig csak néztek egymás szemébe, amikor felhangzott az óvónő hangja.

              - Gyerekek, gyertek! A kapuban sorakozzatok fel! Nemsokára megérkeznek a szüleitek!

Erre a fiú elfordította a fejét. A lány továbbra is őt nézte, majd nagyon halkan mondott valamit.

            - Köszönöm szépen!
            - Ugyan már, semmiség... Ez maradjon a barátságunk bizonyítéka. Örökre. - a fiú kezét gyengéden a lány kezére helyezte, ezzel védelmezve a kis szívet.
            - Ma is egyedül mész haza? - folytatta a lány halkan.
            - Igen...
            - Ne bánkódj miatta! Neked sokkal jobb dolgod van... - majd lehuppant a padról és kiszaladt a

kapuhoz. Az anyja már várt rá. A kislány ölelésre nyitotta a karját, de az anya csak megragadta a kezét és betuszkolta az autóba. Erre az óvónő ingatta a fejét. Végül a fiú is felkelt és elindult a kapu felé, de az óvónő megállította.

            - Ma is egyedül mész haza?
            - Igen... - bólintott a fiú.
            - Hihetetlen, hogy egy ekkora gyereket hagynak egyedül hazamenni... - vetette oda az óvónő

még utólag, de csak halkan. A fiú szája széle ennek hallatán felkúszott. Végül annyiban hagyta és hazament.

                                                                            

Virág kezéből kiesett a kard. Leesett a földre, majd egy kis idő múlva abbahagyta a fénylést. ”Az előbb mégis mi történt?! Nyugodj meg Virág, ne pánikolj! Biztos van rá logikus magyarázat, de most gyakorolj tovább, másnap megkérdezed Riiliust.” Elindultam a kard felé, majd a kezembe vettem, de az ismét heves lángolásba kezdett. Ezúttal nem engedtem el, hanem vártam. Vártam, de nem történt semmi. Meglendítettem. A mozdulatot kék lángszál követte. Újra lecsaptam. Ismét ugyanaz. Úgy döntöttem, hogy megütök vele valamit. Kerestem egy szalmabábút. Elé álltam és megütöttem. Azaz csak megütöttem volna, mivel a szalmabábú kettészakadt a csapás erejétől, majd elégett. Én ámulva néztem a történteket, míg végül észhez nem tértem. Odasiettem egy fadeszkához és arra is rácsaptam. A deszka recsegve kettéesett és elégett. Már-már sokkosan álltam ott. Néztem ahogy a deszka a lángok martalékává válik. Végül úgy döntöttem, hogy egy darab vassal is megpróbálkozom. Azzal is ugyanaz történt. Mélyen magamba néztem és elgondolkodtam, azon, hogy mit is keresek itt és hogy ez miért is történt. A következő pillanatban a láng engem is beterített. Legnagyobb meglepetésemre egy-egy kékellő lángfolt jelent meg előttem. Elvezettek valahová. Követtem a nyomokat, míg végül egy ócska faajtóhoz nem értem. Bent valami nagyon világított. Lassan benyitottam. Egy dobozzal álltam szemben, amiből gyönyörű kék fény áradt. Óvatosan megközelítettem, majd a dobozra helyeztem a kezem. Egy lassú mozdulattal felemeltem a doboz tetejét. A fény felerősödött. A doboz tartalma pedig nem más, mint egy gyönyörű kard volt. Egy katana. Kezembe vettem a fegyvert. Lángok csaptak össze felette. Kihúztam a hüvelyéből és jobban szemügyre vettem. A kard élébe bele volt vésve egy róka. Hatalmas, bozontos farka körbetekeredett a kard élén, karmai erősen belekapaszkodtak a kardba. Megfogtam és támadóállásba álltam. Ekkor a kard egy hatalmas villanás kíséretében megtelt kék fénnyel. Végül kirajzolódott a pengén a róka. Mivel lángok borították a vésetet, a minta folyton mozgásban volt. Majdnem kicsordult a könnyem a gyönyörtől. Ekkor hasított belém a gondolat. ”Én örülök, ha kardot tarthatok a kezemben? Soha nem fogott el eddig ilyen érzés... Lehet, hogy ennek a Tamashi-hime az oka.” Csak ezt követően vettem észre, hogy a doboz még nem üres. Volt benne még egy ruha is. Azon is megjelent a róka, mint szimbólum. Kilestem a kis ”szertár” ajtaján, hogy nincs-e ott senki, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs a közelben, becsuktam a faajtót és közelebb mentem a dobozhoz. Kivettem belőle a ruhát. Alapos áttekintés után megállapítottam, hogy a ruha némileg egy hős ruhájára emlékeztet. Végül úgy döntöttem, hogy felveszem. A ruha felseje egy normális yukatára emlékeztetett, gyönyörű, vörös anyagból készült fehér szegéllyel, benne a rókamintával, alatta egy fekete szoknya majd ez alá egy fekete fénylő harisnya került, a lábbeli pedig egy hosszúszárú, barna csizma volt. Ahogy magamra öltöttem a ruhát, a rókaminta kékkel kirajzolódott benne. Hirtelen nagyon erősnek éreztem magam. Végül egy rókaszellem jelent meg előttem. Én a meglepetéstől elhátráltam, egy szó sem hagyta el a számat, csak álltam egy helyben és bámultam az orrom elé. A rókaszellem mély és bölcs hangon rákezdett:

            - Te, ki ezt a ruhát magadra öltötted a Tamashi-hime vérét hordozod magadban. Ezáltal az a                   felelősség nyomja a vállad, hogy az e világról teljességgel el nem távozott lelkeken segíts!                   Ezt a felelősséget nem veheted semmibe! Kötelességed teljesíteni ezt a feladatot! Emellett                   nem eshetsz szerelembe! Soha, semmilyen körülmények között! Ez a te áldozatod a                             Tamashi-hime utódjaként! Ha ezt megszeged, akkor a segítőd szenvedése mellett ezernyi                     probléma zúdul a nyakadba! Továbbá ez a ruha felruház a Tamashi-hime erejével. Annál                     erősebb leszel, minél többet gyakorolsz. Te, ki a szerelmet nem tapasztalhatod, Te, ki szent                   vagy a lelkek szemében és Te, kinek örökre megpecsételődik a sorsa, halld az előtted létező                  bukott Tamashi-himék történetét elrettentésül, hogy ne cselekedj szabálytalanul! Csak a                       kötelességed lebegjen a szemed előtt!

Ebben a pillanatban sikolyok és elrettentő képek jelentek meg a szemem előtt. Borzalmas volt nézni, ahogy az előttem létező Tamashi-himék rendre sírnak és sikoltoznak, mikor előttük áll a segítőjük és értetlenül néz rájuk, vagy a máglyáról még egy nyugtató pillantással tekintenek a gazdájukra, üzenve, hogy nyugodjon meg, nincs semmi baj. Ezek a segítők hasonlítottak Riiliusra, de volt amelyiket pikkelyek borították és a pupillája szűk volt, akár egy sárkánynak, voltak kutyára vagy macskára hasonlítóak... Szóval mindegyik más volt, de a rémképek egytől egyig borzalmasak voltak. Ezek közül egy rettentett meg a legjobban. Egy hozzám hasonló Tamashi-hime állt a segítője előtt, a segítő hirtelen közel ment hozzá és megcsókolta. A segítő kísértetíesen hasonlított Riiliusra, de valami mégis más volt. A hevessége és a viselkedése. Szinte éreztem a levegőben, hogy ez igaz szerelem. A két személy erősen egymáshoz simult, élvezték a pillanatot. A nő beletúrt a férfi hajába. A következő pillanatban egy kalapács csattant az asztalon és a Hime könnye kicsordult. Végül egy kép, hogy a Tamashi-hime kardja a bíróság tagjainak vérében úszik, majd a rókaszellem, amivel én is találkoztam, ott terem és szétválasztja a két embert, két kalitkába zárja őket, egymástól nem olyan messze, de mégis olyan távolságban, hogy ne érjék el egymást. Persze azok ketten kétségbeesetten nyúlnak egymásért, a Hime arcát még mindig könnyek borítják. A rókaszellem kis idő múlva kiveszi a segítőt a kalitkából és a Tamashi-hime láttára kitöri a vállait. A férfi meg sem nyikkan, feje lehajtva, szemei a hajszálai közül meg-megvillannak nyugtatásképp, hogy minden rendben. A nő egyre jobban sír és kiáltozik, szinte megszakad a lelke a fájdalomtól. Egyszer csak a férfi összeesik, mivel már majdnem az összes csontját darabokra törték. A nő egy hatalmasat kiált: Riilius! És végül a rókaszellem felé fordul, megvillan a szeme, előránt egy tőrt és belemártja a szívébe. Itt a rémálom abbamaradt, én pedig reszketve csuklottam össze a padlón. A rókaszellem elégedett pillantást vetett rám, majd kisvártatva eltűnt. A könnyeim végigcsorogtak a padlón. Még mindig remegtem. Egyszer csak léptek hangja ütötte meg a fülem. Kis idő múlva Riilius lépett be az ajtón. Ő maga is megrémült a látványtól. Pár pillanat erejéig még az ajtóban állt, majd észhez kapva odarohant mellém és leguggolt.

            - Hát téged meg mi lelt? Mi történt, mondd el! Velem mindent megoszthatsz! - felsegített a földről.

Még mindig remegtem és beszélni sem volt erőm. Riilius szorosan magához ölelt, és végigsimította a hajam. Állát a fejemre helyezte. Később némileg lehiggadtam. Sokkos állapotban voltam még, de majd megölt a kíváncsiság, hiszen az a nő, az ő nevét kiáltotta. Beszédpróbálkozásomat siker koronázta.

            - Riilius, vedd le a felsődet. Mutasd meg nekem a hátad... - Riilius erre elcsodálkozott, de ennek ellenére engedelmesen kioldotta a felsője övét. Kisvártatva a ruha leesett a válláról és gyengéden lecsúszott karjairól. Háttal leguggolt mellém. Én végigmértem a hátát, de semmi gyanúsat nem vettem észre. Közelebb hajoltam és a vállait is végigmértem. A meglepetéstől, majdnem sikoltottam egy hatalmasat. A könnyeim ismét útnak eredtek. Szorosan hozzásimultam Riilius hátához és zokogtam. A karjaim körbefonták és nem hagyták elmenni. Kezemmel éreztem a bőre melegét, ami némileg megnyugtatott, éreztem alatta az erős izmokat, amint megfeszülnek. A következő pillanatban a keze az enyémre csúszott, ujjai az én ujjaimba fonódtak. Riilius maga elé húzott, de mindig közel tartott magához. Karja végighúzódott a hátamon és tenyere megállapodott a derekamon, olyan hatalmas volt, szinte már ez is megnyugtatott. Másik kezét a fejemen tartotta. Éreztem a szívverését, hallottam ahogy a légzése felgyorsul... Nem kérdezte, hogy miért sírok, csak hagyta, hogy lenyugodjak. Éreztem, hogy kíváncsi, de türelmes. Nem úgy viselkedett, mint aki a rémálomban szerepelt, de én tudtam az igazságot. A látvány hihetetlenül felzaklatott. Mindez azért történt, mivel Riilius mindkét vállát forradásnyomok ékesítették.