Életem utolsó napjai (Saját történet) 2.fejezet

                       2. fejezet          

-      Te vagy a Tamashi-hime. Aki ezt a nevet hordja - mint ahogy te is - az ennek a szentélynek a                                           védelmezője, de itt nem csupán erről van szó... Különleges képességed, hogy dimenziókapukat nyiss más,                   ismeretlen világokba. Ezekben a világokban lelkek kóborolnak, akik nem találtak megnyugvást haláluk után.          Ezeket kell elpusztítanod, vagy megoldanod a problémát, ami miatt nem képesek teljesen eltávozni... De az                utóbbi csak speciális esetben teljesíthető és nagyon ritka...
-      Szóval én azért vagyok itt, hogy a másvilágra küldjem a nem teljesen eltávozott lelkeket... Aham.... - még mindig nem hittem se a szememnek, se a fülemnek.
-      Látom a lényegét megértetted.
-      Adnál egy kis időt, hogy feldolgozhassam...?
-      Csak nyugodtan. Ah.. Egy alapszabályról majdnem meg is feledkeztem..
-      Alapszabály?
-      Igen... Soha, de semmi körülmények között nem szerethetsz bele a segítődbe, ahogy ő sem beléd.
       Ki is a segítőm?
-      Hát... Én.

Ebben a pillanatban a szám tartalma kitörni kívánkozott, de épp vissza tudtam tartani, csak pár csepp szökött ki az ajkaim közül. Végül felcsattantam.

-      Mi az, hogy mások meghatározzák a szerelmi életemet??! És különben sem... Szóval.. Érted..?
-      Khm... Igen, értem mire célzol. Nos, afelől én is megnyugtathatlak, hogy ez semmikép sem fog          megtörténni az én részemről.
-      Különben mi történne, ha megtennénk?
-      Inkább nem akarod tudni...
-      De! Legalább tisztában leszek azzal, hogy mi lenne a tetteim következménye, ha mégis                        megtörténne...
-      Egy bizonyos bíróság elé kell állnunk, amiről még én sem tudok sokat, és ott döntenének a segítő        sorsáról. A legkegyesebb döntésük a segítő halála.
-      És akkor mi a legdurvább??!
-      Egy szertartás, ami segítségével törlik a segítő memóriáját a Tamashi-himével kapcsolatban.
-       … - erre nem tudtam mit szólni, csak ültem és néztem magam elé, remélve, hogy nem teszek               semmi butaságot – És pontosan mi is jelenti, azt, hogy mi szerelmesek vagyunk?
-      Egy csók... Egyetlen csók és megtörténik a baj.
-      Értem...

A gondolataim elsiklottak az előbb történtek fölött... Szorosan hozzám simul... A karjai átölelnek... Csupán a gondolattól is kirázott a hideg és elkezdtem rázni a fejem, mivel történetesen elvörösödtem.

-      Mi történt?
-      Semmi, semmi...!
-      De hisz te elvörösödtél! Hadd nézzem, nincs-e lázad! - közelebb húzódott és a tenyerét                 gyengéden a homlokomhoz nyomta. Nem bírtam magam türtőztetni és reflexből elcsaptam a kezét.
-      Ne nyúlj hozzám!!! - egy határozott mozdulattal hátracsusszantam – Visszamegyek a                          szobámba... Köszönöm az ételt.

Igazság szerint haragudtam magamra, hogy így bántam vele, de éreztem, hogy ha így közeledik, vagy hozzám ér, akkor hamarosan fülig belehabarodok, amit tilos. Ezért próbáltam magam távol tartani tőle, ezért bántam vele keményen... A szobámba visszatérvén előkaptam a könyvet, ami a túlélőcsomagom tartalmazott, lehuppantam az ágy melletti fotelba és olvasni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy ebben az állapotban az ember képtelen olvasni. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de egy-egy kibukott. Végül pár perc elteltével megnyugodtam és addig olvastam, amíg a sorok össze nem olvadtak a szemem előtt... Álomba zuhantam. Később éreztem, hogy valaki felemel és befektet az ágyba, majd gondosan betakar. Képtelen voltam nem érezni a törődést a mozdulataiban... Egyszerűen magával ragadott, hiszen eddig nem éreztem ilyet.

                                                 

Másnap reggel nehezen keltem fel, hunyorogtam egy kicsit, míg észrevettem, hogy valaki ül az ágyam végében.

-      Jó reggelt!
-      Jó reggelt... Figyelj, ne hara-
-      Ne is törődj vele. - vágott a szavamba.
-      De nem bánhatok így veled...
-      Te vagy a gazdám, úgy bánsz velem, ahogy a kedved tartja.. - ezt nem hagyhattam         annyiban.
-      Nem igaz! - csattantam fel ismét – Neked nincs önérzeted??! Nem zavar, hogy mások              megmondják neked, hogy mit tegyél, hogyan és mikor??! Te egy saját egyéniség és saját          személy vagy! Tudj magadról! Ne beszélj magadról úgy, mint egy rongyról! Nem vagy az!
-      Virág... - suttogta a nevemet ámuló fejjel.

Én felültem és éppen nyitottam volna a számat, amikor Riilius elmosolyodott. ”A mosolya... Ezt a mosolyt most mutatta meg először...” Én csodálkozva bámultam rá, majd magamhoz tértem és kikeltem az ágyból. Elindultam a szekrény felé, hogy kivegyek egy olyan rongyot, de Riilius megállított.

-      Ne yukatát vegyél fel, ma kezdődik a kiképzésed.
-      Oh... Akkor mi lenne a helyes választás?
-      Valami a te ruhatáradból, ami kényelmes és könnyen tudsz benne mozogni.
-      Értem... Khm-khm... Kifáradnál kérlek amíg öltözök..? Nem hinném, hogy az ilyesfajta           ruhák felvétele gondot okozna számomra...
-      Eh..! - Riilius felpattant, az arca szinte lángolt, gyorsan kisietett a szobámból.

Én erre kuncogni kezdtem, végül a hátizsákom felé vettem az irányt, választásom egy könnyed anyagú fekete nadrágra és egy rövidujjúra esett. Mikor kimentem már a meleg reggeli fogadott, megreggeliztünk és elkezdődött a kiképzés.

                                                 

Nem sokkal később Riiliusszal egy edzőterem-szerűség felé vettük az irányt. A terem közepén egy hatalmas szőnyeg volt, de ez a szőnyeg nem olyan volt, mint amit a nappaliba teszünk a kávézóasztal alá, hanem egy teljesen más fajta. Hatalmas volt, a teteje kék, az alja piros és szivacs töltetű volt... Riilius megtartotta a bemelegítést, majd egy nádból készült kardot nyomott a kezembe. Mutatott nekem egy furcsa mozdulatot, ami abból állt, hogy a kardot két kézzel magam előtt tartva meglendítem egészen a fejem fölé, majd közben lépek egyet előre, eközben meg lecsapom a kardot, majd ugyanez hátra. Azt is hozzátette, hogy ez a legjobb gyakorlat, amivel az erőnlétemet fejleszthetem a kendóhoz. Végül megosztotta velem a kendó történetét és az alapjait. Azt mondta, hogy ez mára elég is lesz, majd később megtanít nekem pár jó fogást is, de az még messze van, először a kellő izmokat kell megszereznem hozzá. Ezt megtoldotta egy hátbaveregetéssel és egy kaján vigyor kíséretében közölte, hogy ennél lesz sokkal rosszabb is. ”Igazán megnyugtató...” - gondoltam.