Életem utolsó napjai (Saját történet)

Előszó

Gondoltad már valaha, hogy egy nap olyan dolog történik veled, ami az egész életed a feje tetejére állítja? Én nem. És nem is akartam ilyesmit, de mégis megtörtént… És tudod mit? Még örülök is neki!

                                                     


                                   1. fejezet

Az én nevem Kemsei Virág. 15 éves vagyok, és a Liliom Gimnázium okos, bár nem túl lelkes tanulója vagyok. Nincs testvérem, sem barátom. Íme egy kicsit sem szokványos napom: 
Ásítva keltem ki az ágyból az ébresztőóra hangjára. Pár pillanatra felültem az ágyban, hogy magamhoz térjek, majd nagy-nehezen kitámolyogtam a fürdőszobába, megmostam a fogam, megmosakodtam, megfésülködtem… Egy szóval: készülődtem. A reggeli most nem volt számomra fontos, nem foglalkoztatott, hogy a hasam egyfolytában korog. Felkaptam az iskolatáskámat és komótosan az ajtó felé vettem az irányt, hogy kijuthassak a friss levegőre. ”Igen, az kell nekem, friss levegő…” Később az iskolában találtam magam. Punnyadtan huppantam le a padba. Most végképp nem kértem a történelemtanárunk melódiáiból. Igazság szerint aznap elegem volt az életemből. Aznap minden olyan sötét volt… A falak nem fehérek, hanem szürkék, a nap nem sütött, az eget felhők borították. Az osztálytársaim meg csak a táblát bámulták üres tekintettel. Mintha ott sem lettem volna, csak egy kívülálló, akibe szorult egy kis lélek. 
Egyszer csak kicsengettek, ez ébresztett fel a hosszú álmomból. Kimentem az udvarra és felnéztem az égre. Nem állt esőre az idő, csak felhők gyülekeztek az égen… Mintha csak tudták volna, hogy ma minden üres lesz. A nap elég lassan, de eltelt. Éppen hazafelé tartottam, amikor egy bokor megmozdult mellettem. Az utca széles volt, az utat fák szegélyezték, közöttük egy-két bokor díszítésnek. Habár az út kissé régi volt, attól még sok autó járt errefelé. A házunk is ebben az utcában volt. Egy hatalmas, gyönyörű kertesház virágokkal és tele színekkel. De ma még az is szürkének látszott. A bokor ami megmozdult nem messze volt a házunktól. Én persze megrémültem egy pillanatra. Odafordultam és mereven néztem a bokrot. Egyszer csak két fül bukott ki a bokor tetején. Én persze azt hittem, hogy valami kóbor állat lehet és legyintve elsétáltam mellette. Mikor bementem a házba észrevettem, hogy anya nem a szokott időben érkezett és van mellette valaki. Ja, igen, a szüleimről még annyit, hogy nagyon szigorúak és én egy véletlen baleset végterméke vagyok, ha értitek mire célzok. Én mindennel próbálkozok, hogy hátha megszeretnek, de az akcióm eddig sikertelen. De addig örüljek, ameddig kapok enni… Hát igen, ez a nagy helyzet nálunk… Még nem mertem benyitni, mert hallottam, hogy anya beszélget egy másik nővel, aki szintén szigorúnak látszott. Kicsit kinyitottam az ajtót, hogy jobban halljam, amit beszélnek. 
- Kérem, meg tudná mondani, hogy mennyibe kerülne?
- Hónaponként 500˙000Ft.
- Oh, hát ez remek. És mikor küldhetjük oda?
- Két nap múlva tudjuk fogadni a kisasszonyt.
- Csodás! De mondja, mi is az intézet neve?
- West Raymond.
Itt megálltam egy pillanatra. Előkaptam a telefonom és bepötyögtem rajta a betűket. A telefon betöltött egy oldalt. Elolvastam az első mondatot. A pupillám kitágult, a szemem és a szám sírásra állt és úgy próbáltam lejjebb tekerni. Végül elöntött a düh. Felpattantam, berontottam a házba, amilyen gyorsan csak tudtam összepakoltam a cuccaimat, ami kellhetett egy túléléshez, és kirohantam a házból. Hátra sem néztem. Nem érdekelt, hogy milyen arcot vághattak azok ketten odabenn. Csak rohantam könnyek között, mikor beleütköztem valamibe. Hogy mi állt a telefonban? Egy nevelőintézet. Igen, a szüleim el akartak küldeni oda, hogy ne legyek a nyakukon. Ez nekem már túl sok volt. Kezdtem összeomlani belül. Nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, aki kezet nyújtott volna. Csak egyedül voltam a nagyvilágban, egy kósza lélek, gazdátlanul. Még gondolkodni sem bírtam. Persze már csak az az ütközés hiányzott… A számon kicsúszott egy halk ”Bocsánat…” miközben a könnyeim potyogtak. Az illető a karjaiban tartott. Meleg érzés fogott el, mikor a közelében voltam. Nagyon furcsa volt, mintha hirtelen otthonra találtam volna… Az illető megérintette az arcom, lassú és nyugodt mozdulattal letörölte a könnyeimet, miközben mély, férfias hangon azt suttogta: ”Nyugalom, már nincs semmi baj…” Én felnéztem és hatalmas meglepetés várt. Nem egy férfi állt ott, hanem egy majdnem velem egykorú fiú. De valami nem volt vele rendben. Valami mozgott a fején. Az illetőnek két füle volt a feje tetején! De nem olyan mint egy normális embernek, hanem mint valami macskának. Én persze nagyon meglepődtem és elkezdtem hátrálni, amikor hirtelen felkapott az a macskafüles fiú és hihetetlen gyorsasággal elkezdett futni velem. Azt hittem, hogy összeestem és jelenleg csak képzelődöm. Erősen átöleltem a fiú nyakát, nehogy leessek, és innen nem emlékeztem semmire. Elájultam. Később egy gyönyörű szobában ébredtem fel, gondosan betakarva, az ágy mellett egy pohár tejjel. Azt hittem, hogy a nevelőintézetbe kerültem. Igazság szerint jobban örültem volna a macskafüles alaknak, vagy a kaszásnak.
Ekkor kinyílt a szoba ajtaja és a macskafüles alak lépett be rajta, csupa furcsa, színes rongyban. De ezúttal más furcsaságot is észrevettem rajta: volt egy hatalmas bozontos farka, akár egy rókának. Ekkor jöttem rá, hogy a vörös haj, a hatalmas, árnyalt fülek, a bozontos farok és a kaján vigyor összefüggnek. Engem elrabolt egy róka! Egyszerűen nem tudtam, hogy hová kapjak, csak néztem az aranyló napfénnyel megtelt szobában, tátott szájjal az alakra. Egy szó sem jött ki a számon. Erre a róka elkezdett közeledni. Én még mindig nem bírtam megmozdulni. Valamilyen láthatatlan erő meggátolt. A fiú leült mellém az ágyra.
- Jó reggelt! Azaz már estét. Még nem volt alkalmam bemutatkozni sem. A nevem Miriilius.
Még mindig nem tudtam megszólalni. Csak némán ültem az ágyban és bámultam Miriiliust. 
- Látom eléggé nagy sokk ért. Bizonyára nehéz lehet számodra felfogni, hogy elrabolt egy róka… Ha szükséged van valamire, akkor csak szólj. Ja, nem kell mindig a Miriilius nevet használnod, hívj csak Riiliusnak. Most viszont dolgom van. Ha majd meg tudsz szólalni, akkor elmondom, hogy miért is hoztalak ide.
Riilius felállt és éppen ki akart menni, amikor végre egy szó hagyta el a számat:
- Várj!
- Hm? Végre megszólaltál! Már azt hittem, hogy egy jó darabig csak nézni fogsz rám értetlenül… - mondta a róka mély, férfias hangon. 
- Csak annyit a-akartam mondani, h-hogy ha ráérsz,  a-akkor megbeszélhetjük, csak még fel kell fognom, hogy hol vagyok és m-mi történt…
- Nem is tudtam, hogy ilyen dadogós vagy… - vágott értetlen fejet a róka.
- A-alap esetben nem vagyok a-az… 
- Értem. Hát akkor majd később visszajövök.
- R-rendben.
Végül az ajtó halkan becsukódott. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, nem tudtam, hogy biztonságban vagyok-e, nem tudtam, hogy mi előtt állok. Csak ott ültem az ágyban és nézelődtem. Észrevettem, hogy nem a nappali ruha van rajtam, így pár perc elteltével erőt vettem magamon és támolyogva elindultam a közeli gardrób felé, hátha találok valami hordhatót. Abban a pillanatban, amikor nyúltam a gardrób kilincse felé hirtelen hatalmas robaj lett és egy pukkanás kíséretében a közeli széken megjelent, egy ugyanolyan rongy-féleség, amit Riilius hordott egy cetlivel, amin ez állt: ”Ezt vedd fel.”. Kezembe vettem és forgatni kezdtem, hátha megtalálom az elejét, ekkor eszembe jutott, hogy szólhatnék Riiliusnak, hogy segítsen felvenni, de azonnal el is hesegettem ezt az ötletet, tisztában voltam vele, hogy bizonyára sok dolga van és nem akartam még több gondot okozni. Abban a pillanatban megmozdult a kilincs és az ajtón belépett Riilius.
- Sajnálom, de nem bírtam nézni, ahogy azzal a yukataval szenvedsz…
- Oh, értem – köszörültem meg a torkom – és most miért is vagy itt? Nem azt mondtad, hogy sok dolgod van? És pontosan mi is az a yukata?
- Azért vagyok itt, hogy segítsek felvenni, és igen, azt mondtam, de mondom, hogy nem bírtam nézni, ahogy ezzel szenvedsz, a yukata pedig egy hagyományos japán nyári ünneplő öltözet, amit történetesen a kezedben tartasz.
- Köszönöm a felvilágosítást- de hé várj csak, mit is mondtál? Hogy segítesz felvenni?
- Igen.
- Nem… Arra akarsz kilyukadni, hogy vetkőzzek le… előtted??!
- Ha ez neked problémát okoz, akkor addig elfordulok, ameddig fel nem veszed legalább a felsőjét.
- Köhm-köhm… Ebben megegyezhetünk.
- Rendben, akkor ezt így kell felvenni – mutogatott Riilius.
Én szégyenlősen húztam le a pólómat, majd vettem fel félig a felsőt. Közben szemmel tartottam Riiliust, nehogy leskelődjön, de egy pillanatra sem fordult hátra. Majd mikor szóltam neki, hogy segíthet, akkor közelebb lépett hátulról közrefogott és elöl megkötött egy madzagot, miközben a fejét a vállamon pihentette. Hát persze, hogy zavarba jöttem! Egy 15 éves lány, egy kicsit sem megszokott, jóképű fiúval a szoba közepén, hihetetlen közelségben. Inkább nem is folytatom… Ebből már semmiképp sem jönnék ki jól, és csak még kínosabb lenne. Ebben a pillanatban emlékképek öntötték el a fejem a West Raymond-ról. Nem sok idő kellett és könnyek buggyantak ki a szememből, halk szipogással keresztezve. Riilius keze megállt miközben kötötte a masnit. Hallottam, ahogy lélegez, majd megtörte a csendet halk, kedves hangon:
- Mi a baj? Miért sírsz?
Éreztem, ahogy kifújta a levegőt… Végre erőt vettem magamon és válaszoltam.
- Mert nincs semmim… A szüleim nem szeretnek… Nevelőintézetbe akartak küldeni, hiszen én csak egy nyűg vagyok nekik… Csak egy plusz probléma, ami elviszi a pénzt.
Riilius felemelte a kezét és a felkaromra tette, gyengéden megszorított.
- De én már itt vagyok neked. Nekem sokat jelentesz. – súgta a fülembe. 
A szavak visszhangoztak a fülemben. Riilius behunyta a szemét, én viszont gyorsan abbahagytam a sírást és elléptem tőle.
- Kérlek ne… Nem ismerlek, és nem tudom mi a szándékod.
- Ne aggódj, soha nem bántanálak, és nem is tennék olyan dolgokat, amiket te nem szeretnél. Egyébként végeztünk. Nagyon jól áll! Szólok, ha kész a vacsora, majd akkor elmondok mindent.
- Rendben… - a végén elcsuklott a hangom.
Nem fordultam meg, csak annyit hallottam, hogy becsukódott az ajtó. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, majd odaléptem a táskámhoz, kivettem egy zsebkendőt a legelső zsebből és letörölgettem a félig-meddig felszáradt könnyeimet. A tükör elé álltam és megnéztem hogy áll rajtam a yukata. Szépen fentről lefelé végigpillantottam a furcsa, ám kényelmes öltözéken. Megakadt a szemem a masnin, amit Riilius kötött. Eszembe jutott, hogy milyen közel volt. Ebben a pillanatban elvörösödtem. Odarohantam az ablakhoz, és elhúztam a függönyt. Ahogy kipillantottam az ablakon egy gyönyörű, ápolt kert fogadott. Mélyen beszívtam a friss levegőt. Jól esett, kicsit magamhoz térített a történtek után. Elfordítottam a fejem és meglepetés ért: Riilius ott állt, öntözte a növényeket egy kosárral a hátán. A kosár leginkább egy szüretelésnél használt kosárra emlékeztetett, de ezúttal nem szőlő, hanem mindenféle zöldség lógott ki belőle. ”Gondolom a vacsorához kell… Nem is tudtam, hogy van itt zöldségeskert is…” Végül úgy döntöttem, hogy olvasok egy kicsit. Eltámolyogtam a táskámhoz és kivettem belőle a kedvenc könyvemet. Lehuppantam az ágy melletti fotelba és belekezdtem az olvasásba. Így olyan gyorsan telt az idő, és annyira belemerültem a sorokba, hogy észre sem vettem, hogy Riilius az ajtóban állva engem néz. Mikor ránéztem elkezdett kuncogni. 
- Már harmadjára szólok, hogy kész a vacsora, és nem tudtam, hogy mit csinálsz, ezért bejöttem. Gyere gyorsan, vagy ki fog hűlni. 
- Oh… Értettem.
Becsaptam a könyvet, letettem az éjjeliszekrényre és követtem Riiliust, ahogy egy folyosón haladtunk át. Furcsa volt, mintha nem lettek volna ajtók, mivel eltolósak voltak és beleolvadtak a falba. A fal pedig olyan volt, mint a papír. Bambuszmintás volt és a fény átszűrődött rajta. Érdekes volt, de nagyon tetszett, magával ragadott a hangulat. Riilius végül kinyitott egy ajtót, ami egy étkező szerűségbe vezetett. De valami nem volt rendben. Székek helyett párnák voltak kirakva téglalap alakba és nem volt asztal, hanem minden párna előtt egy külön kis ”sámli” helyezkedett el. Ha ez még nem elég akkor minden ”sámlin” volt egy tálca, egy tányérral és egy kisebb mélyebb tállal, evőeszköz nélkül és két pálca, amit nem értettem, hogy minek van ott, mivel fogpiszkálónak túl nagy lett volna. Én csak ott álltam az ajtóban teljességgel elámulva.
- Gyere és ülj le.
Kiszemeltem egy helyet, de a lehető legtávolabb Riilius-tól, hiszen már ő is helyet foglalt.
- Ugyan már, ne olyan messzire, gyere ide mellém, így könnyebben tudunk beszélgetni.
Csendben tápászkodtam fel és foglaltam helyet mellette. 
- Rendben van. Akkor hozom az ételt, remélem ízleni fog. Ezelőtt még biztos nem ettél ilyet.
Azzal a lendülettel felkapta a tálcámat (persze a sajátját is) és kiment. Nem is telt bele egy fél perc, már meg is érkezett a telerakott tányérokkal. Amikor letette elém mélyen beszippantottam az illatokat. A tányéron volt  sült hal, mellette a mélyebb tálkában rizs és egy kisebb tányéron különféle zöldségekből saláta. Összefutott a nyál a számban. Már nagyon éhes voltam, hiszen aznap nem ettem semmit. Riilius csak mosolygott mellettem, majd ügyesen felkapta a két pálcát és elkezdett vele enni. ”Ja, hogy erre valók, már értem.” Én is megfogtam őket és próbáltam vele enni, de a látvány nagyon komikus lehetett… Riilius rám nézett és kibuggyant belőle a nevetés.
- Virág, nem ettél még ezelőtt pálcikával?
- Nem… Várjunk! Honnan tudod a nevem??
- Én mindent tudok rólad… - halkult el a hangja, és a két vörösessárga szempár megvillant a félhomályban. 
Hirtelen nagyot nyeltem. Ebből a hangulatból kizökkentett, hogy Riilius megérintette a kezem.
- Vár egy kicsit… - a hátam mögé kúszott, leült, gyengéden megfogta a kezem hátulról és megigazította a pálcákat. 
Megrázkódtam ahogy átjárt a melege, az arcom égett, és próbáltam koncentrálni. Végül visszaült a helyére. Én csak néztem magam elé, kezemben a pálcikákkal, ezúttal helyes tartással. Néhány pillanat eltelte után visszarázkódtam a való világba és végre elkezdtem enni. A halat nem kellett elvágni, olyan puha volt, hogy a pálcikák összehúzásával szétjött a hús. Nagyon jól esett a meleg étel, de emellett nagyon finom volt. Az evés viszonylag csendben telt, a vacsora után pedig Riilius behozott mindkettőnknek egy pohár zöld löttyöt. Az illata nagyon ismerős volt, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi is az. Mikor belekortyoltam akkor ismertem fel és hirtelen ki is tört belőlem:
- De hiszen ez tea!! – Riilius erre elcsodálkozott, és megint nevetésbe kezdett.
- Miért, mit hittél? – kuncogott.
- Én azt hittem, hogy valami más… Nem szoktam meg, hogy a tea ilyen zöld… Mi van benne amitől ilyen erőteljes a színe?
- Ez csupán igazi...
- Hogy érted azt, hogy ”igazi”?
- Nem filterből van, hanem igazi levélből, és jómagam készítettem el… - vigyorgott a róka.
- Tényleg?? Akkor nem csodálkozom, hogy ilyen finom.
-                   Ugyan már! De most térjünk rá a lényegre... - lassan belekortyolt a teájába - Bizonyára érdekel, hogy pontosan miért is hoztalak ide.
-                   Igen.
-                   Nos ennek az az oka, hogy te vagy a kiválasztott - a lány erre a szóra ledermedt.
-                   Mégis milyen kiválasztott?