Életem utolsó napjai 4.rész (Saját történet)

     4. fejezet

A kislány bizonytalanul tartotta kezében az ajándékot. Hol az égre nézett, hol az ajándékra meredt. Egyszer csak megjelent a fiú. Ismét sapka volt a fején. A lány arcán enyhe pír jelent meg. A sapkás csak pár lépésre állt meg előtte. A lány illedelmesen köszönt neki, majd dadogott valamit, de a fiúcska értette minden szavát. Végül a lány odanyújtotta neki az ajándékot. A fiú átvette. Alaposan szemügyre vette, majd egy pajkos vigyor kíséretében megveregette a kislány fejét. De valami nem volt rendben. A fiú elkezdett lebegni, majd egyszer csak eltűnt. Kék fény kísérte minden mozdulatát, majd a kék lángok hirtelen elnyelték. A kislány eközben elesett, mivel a hirtelen légmozgásnak nem bírt ellenállni. Egy kis idő múlva felkelt. Térdeit felhorzsolta a talaj. Lehajolt és felvette az ajándékot, amit a fiú elejtett. Kicsordultak a könnyei. Tudta, hogy a fiú egyszer el fog tűnni és soha, de soha többé nem láthatja. És most a fiú elhagyta a lány emlékét. Még egy darabig állt egy helyben, pityergett, majd eltette mindkét ajándékot. Gondolta, hogy ő legalább örökké emlékezni fog rá és hitt abban, hogy a fiú is emlékezni fog rá. Soha többé nem találkoztak...

                                                                                     

Csak pár perc elteltével voltam képes kibontakozni Riilius karjai közül. Még egy jó ideig szipogtam, ott ültem Riilius ölében. Ő érdeklődve fürkészte az arcomat, hátha rájön az okára, hogy miért sírtam. De nem bírta sokáig.

      - Miért sír egy ilyen szép lány ennyire keservesen? - kérdezte vidáman.

      - Ha megtudnád, akkor azonnal lehervadna a mosoly az arcodról.
      - Ilyen komoly volna az oka? - erre csak bólintottam – Akkor mondd el, mert már kezd nagyon             furdalni a kíváncsiság!
      - Amikor felvettem ezt a ruhát, nem sokkal később megjelent előttem egy rókaszellem és                       megmutatta nekem, hogy mi lesz akkor, ha szerelembe esek. Szörnyű képeket láttam, de egy               különösen megérintett.
      - Azon mi volt?
      - Te!
      - Én..? Az aligha lehet, mert te vagy az első Tamashi-hime, akit a gondjaimba fogadtam...
      - Pedig te voltál ott. Téged láttalak, egy hozzám hasonló Tamashi-himével együtt.
      - Az nem lehet. Legalábbis nem emlékszem semmi ilyesmire...

Ebben a pillanatban még levegőt is elfelejtettem venni. Csak meredtem magam elé. ”Minden esélye megvan annak, hogy Riiliust láttam ott! Hiszen lehet, hogy nemcsak megkínozták, hanem még a memóriáját is kitörölték! És most itt áll előttem. Nem bírok így a szemébe nézni, hogy láttam, hogy mit csinált, és hogy kivel. Ő nem hozzám tartozik. Nem hozzám...” Riilius kérdőn nézett rám. Én elfordítottam a tekintetem.

       - Történt valami?
       - Igen.... De nem kívánom megosztani veled...
       - Értem.
       - Majd később, ha nekem is sikerült feldolgozni. De mégis miért vannak azok a forradásnyomok            a válladon?
       - Nem emlékszem... Egyszer felkeltem és úgy találtam magam...
       - Hm.... Értem...
       - Nekem is lenne egy kérdésem. Miért van rajtad a Tamashi-hime ruhája és a kardja?
       - Egyszer csak kék foltok jelentek meg előttem és ide vezettek. Ebből a dobozból áradt a fény. -              mutattam az üres dobozra – Ebben voltak benne.
       - Akkor ez azt jelenti, hogy már megfelelsz Tamashi-himének. Mehetünk az első küldetésedre.              Akkor a rókaszellemmel is találkoztál, nem igaz?
       - De...
       - Bizonyára miatta sírtál. Megmutatta a rémképeket, igaz?
       - Igen...

Riilius szembe fordított magával és belenézett a szemembe. Keresett valamit. A szememen keresztül akarta megtudni, hogy mit láttam. Ismét elfordítottam a tekintetem.

       - Most már visszamegyek a szobámba. Amint említetted, holnap elmegyünk az első igazi                        akciómra.
       - Sajnos nem lehet, meg kell tanulnod, hogy hogyan bánj ezzel a karddal, mivel ez nem                          ugyanolyan, mint a többi.
       - Akkor most edzünk?
       - Igen. Holnap lesz az első bevetés, nem?

Ezt követően belekezdtünk az edzésbe. De ez teljesen más volt. Riilius is igazi kardot ragadott, és egy nyikkanás nélkül nekem rontott. Én gyorsan védekeztem. Erre vigyorogni kezdett.

       - Nem is rossz..!
       - Ne beszélj harc közben! - ebben a pillanatban áttörtem a védelmi vonalát és a kardom pengéje a           torkától egy milliméterre állt meg. Riilius hatalmasat csodálkozott.
       - Nem gondoltam volna, hogy elsőre ilyen jól fog menni...
       - Úgy már nem csodálkoznál, ha azt mondanám, hogy minden este keményen gyakoroltam,                  mivel nem tudtam aludni?
       - Akkor nem csodálkozom annyira.!

Riilius hirtelen elütötte a kardomat a torkától és lecsapott. Azaz csak csapott volna, mivel én egy hirtelen mozdulattal kivertem kezéből a kardot, két kézbe vettem a fegyverem és pontosan megcéloztam a szívét.

       - Te tényleg nem vagy semmi! Ezzel az erővel könnyedén te lehetsz az eddigi legerősebb                        Tamashi-hime.
       - Ennek örülök. Megfelelő voltam? Elég lesz az edzés?
       - Igen. Bőven. Pihenned is kell. Most már menj. - Kezét a fejemre helyezte és megsimogatta a                hajamat.
       - Jól van na, elég! Nem vagyok már kisgyerek! - duzzogtam.

Riilius erre barátságosan mosolygott. Ezt a mosolyát sem mutatta még. Ekkor ütött belém az a gondolat, hogy meg akarom ismerni. Akkor először. Még álltam egy helyben és gondolkodtam egy ideig. Végül elindultam a szobám felé, letusoltam, átöltöztem és elaludtam. Sikerült elaludnom végre annyi idő után. Másnap frissen ébredtem. Elkészültem és megreggeliztünk. Riilius elmagyarázta, hogy hogyan nyithatok dimenziókapukat. Lassan, hangosan és érthetően kántáltam a varázsigét. Miután befejeztem tenyeremet magam elé helyeztem, megpördültem és ismét kitettem a kezem magammal szemben. Riilius megvakargatta a tarkóját.

       - Ez így nem lesz jó...
       - Miért, mi volt a baj vele?
       - A varázsigét a mozdulat közben kéne kántálni és nem a tenyered kéne kitenni, hanem a mutató            és középső ujjad összeszorítva.
       - Oh... Értem..

Újrapróbálkoztam, és ezúttal sikerült. A portál nagy robajjal megnyílt. Riilius megfogta a kezem, és átvezetett rajta. Olyan rossz érzés volt, mintha arra a pillanatra részecskékre bomlott volna a testem aztán megint egyben lettem volna. Mikor kiléptünk a portálból hatalmas táj fogadott. De az ég sötétlila volt, a talaj korom fekete és az eget szürke felhők borították. A hangulat leginkább a pokolra emlékeztetett, de mégis valahogy más volt. Egy erdő előtt álltunk. Koromsötét volt minden, aligha láttunk valamit, nemhogy lelkeket.

       - Szerintem rossz helyen vagyunk. Itt egy szál lélek sincs.
       - Pedig ilyen környezetben nagyon könnyű észrevenni a lelkeket. Megismered őket, amint                      meglátsz egyet. Olyan kékek, mint a te rókalángod.
       - Az a fagyos láng?
       - Igen.

Itt a beszélgetés abbamaradt. Beléptünk a sötét, csendes erdőbe. Kisvártatva feltűnt egy hatalmas tisztás. Furcsamód nagyon világos volt ott. Földből készült lépcsősor vezetett lefelé. Mikor lenéztem, hogy mi vár ott, egy méterrel lejjebb, nagyon megrémültem. A lelkek haragosak voltak. Bármennyire is kékek voltak, a szemük vörösen világított és a fogaikat mutogatták nekem. Azt hittem, hogy békések lesznek és kihívóak, de rá kellett jönnöm, hogy ehelyett egy csoport nyáladzó bagázst akasztottak a nyakamba. Kérdőn Riilius felé fordultam. Ő is furcsán meredt a lelkekre. Végül szóra nyitotta a száját.

       - Ezek a lelkek nem úgy néznek ki, mint ahogy szoktak. Inkább békések szoktak lenni, addig,                amíg nem segítesz rajtuk. Akkor kihívnak egy párbajra és utána kedvesen integetnek és                        eltűnnek nyugodt arccal. De ez nagyon nem stimmel. Lemehetek én előbb és felmérhetem, hogy          milyen erősek?
       - Nem! Én megyek! Én gyakoroltam, én vagyok a Tamashi-hime! - közben nagyot nyeltem, de              nem akartam, hogy Riiliusnak baja essen.

Óvatosan léptem egyet lefelé. Majd még egyet. Lassan előhúztam a kardomat és az őrjöngő lelkek közé vetettem magam. Riilius arckifejezése hirtelen eltorzult. A ruha és a kard kéken lángolt. Meglendítettem a kardom és vágtam, majd újra. Lassan elfogytak a lelkek, de ők nem integetve tűntek el, hanem üveg módjára darabokra törtek. Riilius arckifejezése hirtelen derültre váltott. Lerohant a lépcsőn és összeszedte a megmaradt szilánkokat.

       - Ma az Istenek kegyesek voltak hozzánk. Ezekből a darabokból új fegyvert kovácsolhatunk                  neked, ami még ennél is erősebb! - bökött a kardomra.
       - Akkor kérek még egy ilyen kardot. Ha kettő van, akkor könnyebben dolgozok. - töröltem le egy          elegáns mozdulattal az izzadtságot a homlokomról.

Riilius elismerően megveregette a hátam. Javasolta, hogy menjünk beljebb, elég edzett vagyok ahhoz, hogy még több lelket pusztítsak el. Ahogy beljebb mentünk ismét kék fény jelezte, hogy itt is lelkek tartózkodnak. Itt sokkal több volt, de szerencsére ezek olyanok voltak, amilyennek Riilius leírta a normális lelkeket. Ezúttal harciasan vetettem be magam a tömegbe és pusztítottam el mindent. A lelkek békésen integetni kezdtek és eltűntek. De valami nem volt rendben. Az egyik lélek nem távozott teljesen. Nekirontottam és lecsaptam, de az kivédte. Csak ezután néztem meg közelebbről, hogy kivel is van dolgom. A szemem kikerekedett, gyorsabban vettem levegőt... Éreztem, hogy vele nehéz dolgom lesz. Kis idő elteltével már majdnem legyőztem, amikor a lélek mögém tekintett. Az ő szeme is kikerekedett. Hátranéztem és láttam, hogy Riiliust vette szemügyre. Ekkor megindult bennem valami. Hangom keresztülszelte a levegőt.

       - Ő már hozzám tartozik! Nem adom neked! Tudom mit éltél vele át, de nem hagyom! Ő már nem          az, akit te szerettél! Ő HOZZÁM tartozik! - sikoltottam.

Riilius nagyon meglepődött, de továbbra is minket nézett. Ahogy ez a sok szó kibuggyant belőlem, úgy a könnyeim is megeredtek. Olyan erővel csaptam le a karddal, hogy szinte már egy apró széllökést produkáltam vele. A lélek alig bírta kivédeni a csapásaimat. Végül lefegyvereztem, majd egy hatalmas csapással kettévágtam. Ő nem halt meg. Az a nő nem halt meg. Éreztem, hogy mi a kötelességem. Megkérdeztem, hogy mi a kívánsága. A szeme felcsillant és Riiliusra mutatott. Én bólintottam. Már remegtem az idegességtől. Tudtam, hogy mit akar. Riilius értetlenül nézett felém. Intettem, hogy jöjjön oda. Riilius bizonytalan léptekkel közeledett, majd megállt előttünk. Közelebb mentem és a fülébe súgtam:

      

       - Csókold meg. Ez az utolsó kívánsága. - Riilius nyugtalanul bólintott.

A nőhöz lépett... A jelenet újra lejátszódott az orrom előtt... De ezúttal boldogság áradt a levegőben és a rókaszellem sem tűnt fel. Végre nyugodt lelkiismerettel megtehette, amire már évek, sőt évszázadok óta vágyott és én lehettem az, aki ezt lehetővé tette számára.