Életem utolsó napjai 5.fejezet (Saját történet)

    5.fejezet

Lassan elhúzódtak egymástól... A lélek mélyen Riilius szemébe nézett... A levegő megtelt apró fényjelenségekkel, mintha egy álom közepébe csöppentem volna... Egy édes, de mégis fájdalmas álomba. A lélek végigsimított Riilius arcán, majd kibuggyantak a könnyei. Rám tekintett. Mondott valamit, de nem lehetett hallani, végül egy vakító fénycsóva jelent meg és a nő eltűnt. Azt hiszem megköszönte. Riilius riadtan nézett rám. Én elfordítottam a fejem, de még mindig éreztem magamon Riilius tekintetét. Közelebb jött:

      - Ez mi volt? Nem értem...
      - Nem is kell értened. Te nem is értheted. A lényeg az, hogy végeztünk. Nekem legalábbis ennyi           elég volt mára... - megragadta a kezemet és maga felé fordított.
      - Magyarázd el! Tudnom kell!
      - Nem kell tudnod! Érted?! Ez az én dolgom!!! - csattantam ki hirtelen – Sajnálom....
      - Kérlek... A rókaszellem tette? Az egyik rémképben volt benne? - fájdalmasan felnyögtem.
      - Igen... Majd otthon elmagyarázom. - majd gyorsan elkántáltam a varázsiget, nyitottam egy portált haza és átugrottam rajta, magammal rántva Riiliust.

Gyorsan berohantam a szobámba, átöltöztem és kimentem az étkezőbe. Riilius már terített asztallal várt. Este lehetett már, sokáig elidőztünk a portálon túl. Gyorsan helyet foglaltam Riilius mellett, felkaptam a pálcikákat és villámgyorsan tömni kezdtem az ételt a számba. Nem lehetett túl szép látvány, de hamar végezni akartam a vacsorámmal, hogy ne kelljen beszélnem Riiliusszal. Semmi kedvem nem volt neki arról áradozni, hogy mi történt vele a múltban. Éppen álltam volna fel, amikor egy kéz visszarántott.

      - Ismerem ezt a taktikát. Nem akarsz velem beszélni. De te tudod, hogy milyen az, ha nem tudod,         hogy mi történt veled? Vagy miért kell olyan dolgokat tenned, amiknek nem tudod az okát?
      - Nem tudom. De hidd el, hogy nekem is fáj. Ezért nem akarok róla beszélni... Lehet hogy jobban         ismerlek, mint te magadat...
      - Éppen ez bánt engem is! Ezért akarom tudni. Mondd el! Kérlek...
      - Rendben... Tudod hogy mik azok a forradásnyomok a válladon?
      - Nem...
      - Persze, hogy nem...! - megint sírni kezdtem. Az emlékek feltörtek.
      - Mi az?
      - Azokat a forradásnyomokat a rókaszellem okozta neked. Azért mert... Mert... Megszegted a                 szabályokat...
      - De te vagy az első Tamashi-hime akivel foglalkozom.
      - Nem! Ez nem igaz! Neked már egyszer törölték a memóriádat. Az előttem lévő Tamashi-hime             beléd szeretett és te is belé. De nem úgy viselkedtél, mint most. Sokkal... Vadabb voltál... - egyre jobban sírtam.

      - Törölték... A memóriámat?
      - Igen. Nem emlékszel semmire? A kalitkákra? A tőrre? A Himére?
      - Nem emlékszem semmire.
      - Arra a lélekre sem, akit megcsókoltál?
       - Ő..? Ő volt az?
      - Igen... Nem tudott belenyugodni. Megölte magát amikor megkínoztak téged.
      - Ennyire?
      - Igen. Ennyire szeretett. Nem akart szenvedni látni, de gyáva volt és nem bírta ki, így                           megszabadult az életétől.
      - Ez... Borzalmas.
      - Borzalmas. És én ott voltam. Láttam. Átéreztem a fájdalmat. Őszintén örülök, hogy nem                     emlékszel.
      - Akkor nagyon rossz lehetett.
      - Határozottan. De én nem akarok emlékezni... Inkább megyek és pihenek. Már egyszer                         feldolgoztam, de ez akkor is sok.
      - Menj csak nyugodtan. De még egy dolog: Holnap már egyedül mehetsz vadászatra. Azaz                     menned kell. Ha ezt túléled, akkor véglegesen is teljesjogú Hime vagy. Ha valami baj van, akkor         azt megérzem és azonnal odatleportálok hozzád, hogy segíthessek. Elég edzett vagy hozzá, így           nem kell aggódnod. Magam ellenőriztelek. - kacsintott egyet.
      - Ehm... Rendben! Akkor most kipihenem magam! - mosolyogtam.

De ez hamis mosoly volt. Aggodalom töltött el. És eddig minden megérzésem igazat mondott. Elhesegettem a gondolatot és beburkolóztam a takarómba. Az este Riiliusszal álmodtam. Rémálom volt. Riilius magához szorított, de a következő pillanatban eltaszított magától és elkezdett lépdelni az ellenkező irányba, ahol a régebbi Tamashi-hime állt. Majd megcsókolta, kézenragadta, hátrafordult a szemembe nézett, de nem melegséget láttam. Ellenszenvet. Mintha meg akarna ölni, majd ránézett a Himére a tekintete meglágyult, végül a köd elnyelte őket. Utánuk akartam menni. Kiáltoztam, sikoltoztam, probáltam futni, de a lábaim nem mozdultak. Hirtelen felriadtam az álmomból. Nem tudtam visszaaludni, akármennyire is próbálkoztam. Az álom hatása alatt voltam. Nagyon megrémültem. Kimentem a konyhába, hogy készítsek magamnak valami innivalót, mondjuk teát. Riilius megmutatta, hogy hogyan kell elkészíteni. Minden hozzávalót előszedtem és szertartás-szerűen nekiláttam a tea készítésének, de valami megzavart. Egy kéz a vállamon. Hirtelen megpördültem, de szerencsére csak Riilius volt az.

      - Mit csinálsz te itt ilyen későn?
      - Én... Csak...
      - Valami baj van..? - nyögte ki, miközben megdörzsölte a szemét.
      - Ami azt illeti, igen. Rémálmom volt.
      - És mi volt benne? - hirtelen a kellék kicsúszott a kezemből és a tea nagy része a pizsamámra               fröccsent – Ennyire borzalmas volt?
      - Hát... Igen! Nem akarok róla beszélni.
      - Akkor azt mondd meg nekem, hogy miről akarsz beszélni.
      - Olyan téma nem igazán van...
      - Értem... Próbálod magad elfalazni tőlem, mert attól tartasz, hogy belémszeretsz. - ezúttal megint kicsusszant a kezeim közül az eszköz, de Riilius elkapta, és letette az asztalra.

Lassan átölelt hátulról és belesuttogott a fülembe.

      - Ne akard magad elfalazni... Én csak segíteni akarok neked. Azért vagyok, hogy a te segítségedre         legyek, akármiben.

      - Látod?! Éppen ez a baj! Ha így folytatod, akkor meg fog történni! Hát nem érted?! Ha ilyen               gesztusokat teszel felém, akkor akármennyire is nem akarod, meg fog történni!! Ez tudod mit             jelent egy nőnek?! Ha megöleled és a fülébe suttogsz?!
      - Ez elméletileg megnyugtat.
      - Dehogyis! Ettől pontosan ideges leszek! Én nem úgy tekintek rád, mint egy eszközre! Én egy             személyként tekintek rád! Egy külön személyként az Isten szerelmére! - ellöktem magamtól és           dühösen a szemébe néztem. Ő riadtan nézett vissza rám.
      - Szóval.... Én ember vagyok a te szemedben?
      - Pontosan! És most ha megbocsátasz, megyek aludni!
      - Várj! Nem akarod meginni a teádat?
       - …
      - Gyere, én is megiszok egyet. Addig megbeszélhetjük az álmodat.
      - Jó... - mormogtam.

Riilius gyorsan készített magának egy teát és leült mellém. Lassan beleszürcsöltem a zöld löttybe. „ Hm! Ez egész jól sikerült!”

      - Nos, mit álmodtál? - erre kifröccsent a számból a tea – Nem lehet igaz! Már harmadjára ugyan           az a reakció! Mi lehet ennyire borzalmas?

      - Biztos hallani akarod?
      - Igen. Ha ilyen reakciót váltott ki belőled, akkor biztos!
      - Szóval... - és belekezdtem a történetbe. Miután befejeztem, Riilius csak bámult maga elé, a tea           majdnem kicsúszott a kezéből.

      - Nekem is pont ilyen álmom volt. Csak te szerepeltél benne és az anyád vonszolt magával.
      - Ez érdekes! Biztosan van valami jelentése, de nem szívesen fejteném meg, mert biztos vagyok           benne, hogy negatív.
      - Ebben egyetértek. - ebben a pillanatban felpattantam a helyemről.
      - Köszönöm a teát! Pihennem kell! Holnap kezdődik minden!
      - Igazad van... - Riilius felállt, egész közel jött, én megijedtem és behunytam a szemem. Csak a róka meleg ajkait éreztem a homlokomon. - Jó éjt!

Én erre fülig elvörösödtem és ami a kezem ügyébe került, jól hozzávágtam. Szerencsére csak egy díszpárával találtam el. Villámgyorsan berohantam a szobába, magamra húztam a takarót és mélyen elaludtam.

 

                                                                          

Másnap reggel kipihenten ébredtem. A széken találtam egy fekete ruhát. Mintha egy ninja ruhája lenne. De a róka erről sem hiányzott. De még valami ott csillogott az összes ruhadarab alatt. Egy kard! De úgy nézett ki, mintha üvegből lett volna. Biztos a lélekdarabokból volt. Gyorsan átöltöztem, majd jobban szemügyre vettem a kardot. Valami bele volt vésve, de nem értettem.

      - Az a te neved. - majdnem eldobtam a kardot – Nyugi, csak én vagyok.

      - De akkor is a frászt hoztad rám!
      - Bocsáss meg! Viszont nemsokára el kell indulnod. Ne feledd, ha akármilyen baj van, ejtsd ki a           nevem és ott leszek segíteni.
      - Rendben.
      - Izgulsz?
      - Butaság ilyet kérdezni. Persze hogy ideges vagyok!
      - Az jót tesz. De csak kicsit legyél az. A gondolkozásod maradjon tiszta.

Kimentem az udvarra. Riilius kezembe nyomta a másik kardot is, így már két fegyverem volt. Egy X volt a földön. Ráálltam, majd elkántáltam a szükséges varázsigét, ezt követte a kézmozdulat. A portál nagy robajjal megnyílt én pedig elbúcsúztam Riiliustól és a külvilágtól egy időre, majd egy határozott lépéssel az árnyvilágban találtam magam. Ugyan az a sötét hely. Határozottan lépdeltem előre. A kezemet szorosan a szívemre szorítottam. Dobb-dobb-dobb.... Bátran, csak előre... Nem kell félned... De egyszer csak megtorpantam. Egy fekete alakkal találtam magam szembe. Egy nő volt, de az arcát nem láttam, mivel a kapucnija eltakarta. Talán egy lélek volt. Békésnek gondoltam, el akartam haladni mellette, de megvillantotta hófehér fogait, előrántott két tőrt és nekem rontott. Én gyorsan hárítani tudtam. A ”régi” kardommal. Amikor a két penge összekoccant egy apró szikra villant fel. A nő - ezúttal meg tudtam állapítani, hogy ember – megszólalt:

      - Nem is rossz...!

„Ez a hang..... Nem lehet igaz!” A szemem kikerekedett, leengedtem a kardomat. A nő levette a fejéről a kapucnit. A hogy gondoltam. Ő állt előttem... A térdeim felmondták a szolgálatot, tédre rogytam a fejem a föld felé fordítottam. Mint akit lefegyvereztek.

      - Mivan?! Már ennyitől feladod?!!